Birge utazós blogja

Szóval az van, hogy ezt a blogot én most ünnepélyesen felélesztem, mert Készülök Valamire. Amiből reméljük, tényleg lesz is Valami.

Új blogbejegyzés, új utazás; New Yorkot már keresztbe-kasul kiveséztük, ideje egy európai várossal is foglalkozni; ma elmesélem, milyen egy rapid nyaralás a közeli Berlinben.

Megtévesztett a cím, ugye?
Mi is így voltunk ezzel...

De kezdjük csak az elején; néhány hete történt, hogy főnökeim beinvitáltak az irodájukba és egy olyan kérdést szegeztek nekem, amit már régóta pletykált az iroda. Miszerint egy üzleti partnerünk meginvitált két embert az Oktoberfestre Münchenbe, és bár nem én vagyok az első ember, akire gondoltak, de hát izé, a többiek nem akarnak, szóval van-e kedvem menni.
Szállást, repjegyet kapom, épelméjű ember nyilván nem mond nemet egy ilyen kérdésre.

Mielőtt tovább folytatnám a sztorit, fontos megemlíteni, hogy egy olyan helyen dolgozom, ahol a legkisebb tévedést is komolyan veszik, retorziók és sűrű szőnyegszélénállások járnak érte.

Éppen ezért különösen mókás volt, amikor az utazás reggelén hajnalban felhívott kollégám és útitársam K, aki már megérkezett a reptérre, hogy ott tudatosuljon benne; a repülőjegyünk nem Münchenbe szól, hanem Berlinbe. Főnökünk elszúrta a vásárlást.
Hangsúlyoznám; ekkor olyan reggel fél hat körül volt, negyed hétkor indult a gépünk.

Nemtávirat motorjának hála hamar megérkeztünk mi is a helyszínre és az elkövetkezendő negyed-fél órában mást sem tettünk, mint végigjártuk a helyi légitársaságok irodáit, hogy megtudjuk; hogyan juthatnánk el mégis Münchenbe, hiszen partnereink ott várnak ránk?

De nem húzhattuk már tovább az időt, az utolsó felszólítások voltak a gépre: Hollywood-ot megszégyenítő jelenetekkel a becsekkolási határidő után még bekönyörögtük magunkat, majd lóhalálban rohantunk a terminálhoz, ahol már szinte a gép ajtaját csukták és még az utolsó pillanatban sikerült bejutni a repülő gyomrába.

A repülőn még okozott némi riadalmat, hogy telefonomat nem kikapcsolt, hanem repülőgépes módba állítottam, így pár perccel felszállás előtt megszólalt vészcsengőből, légiriadó-szirénából, ébresztőóra-hangból és kakaskukorékolásból álló ébresztő-egyvelegem (nehezen kelő fajta vagyok, na), de végül vöröslő arccal kikapcsoltam és az út hátralévő része eseménytelenül telt.

Röpke másfél óra múlva megérkeztünk Berlinbe, ezalatt a budapesti irodában döntöttek: partnerrel bájcsevej, ismerkedés ugrott, foglaltak nekünk szállodát, küldenek utánunk költőpénzt, érezzük magunkat jól - Berlinben.
Nekem mondjuk mindegy volt, hogy Berlin vagy München, egyik városban sem jártam még, kószálni szeretek, sörből meg úgysem bírok olyan sokat mostanság, azt a mennyiséget itt is biztos megkapjuk.
Igen ám, de mihez kezdjünk most? Münchenből többé-kevésbé felkészültünk, de Berlinről csak annyit tudtam, hogy fal meg Reischtag meg Mieke, meg biztos vannak valami második világháborús emlékek, amit érdekelné a hozzám hasonló birgéket, de itt megállt a tudományom. Szóval az első napirendi pont az volt, hogy jussunk be a városközpontba, vagy valami hasonlóba, szerezzünk egy térképet no meg egy seritalt és próbáljuk megoldani a helyzetet.
Idegenvezető lennék, vagy mifene:)

K-val kicsit eltértek az igényeink, merthogy én szeretem a spontán helyzeteket, és a szállodát úgyis csak 2 után lehetett elfoglalni, de neki volt valami agylövése, hogy vegyük fel a pénzt és tegyük le a cuccunkat, szóval egy jó darabig csak pilledtünk, kerestük a Western Uniont, megállapítottam, hogy Berlinben sem beszélnek többen angolul, mint Budapesten, ittunk egy-két sört meg egyebet a nagy ijedtségre, aztán felkerestük a megadott szállodát (ami - mily' meglepő! - szintén nem azon a címen volt, mint amit a főnök küldött sms-ben - de legalább ugyanabban a városban:D) és végül sikeresen lecuccoltunk.

A sztori érdekességéhez hozzá tartozik, hogy én előző nap edzőtáborban voltam, ezért volt néhány lila folt a karomon meg itt-ott, K viszont férfiből van, így okoztunk némi meglepetést a szállodában. Történt ugyanis, hogy elfoglaltuk szobáinkat (nem közöset!) és amíg tollászkodtam, K felhívott a sajátjából, hogy ő már készen áll. Mondtam neki, hogy nyugodtan ugorjon át, mindjárt én is kész vagyok. Amíg én a táskámat pakolásztam, ő bekukucskált a fürdőszobámba, ahol talált egy izgalmas kinézetű zsinórt, s legott meg is húzta. 
Harminc másodpercen belül szólt a szobatelefon, hogy minden rendben van-e, miért húzgáljuk a vészcsengőt... 

Szóval végre készen álltunk, indulhatott a városnézés.
Kezdetnek az Alexandrplatz izgalmait fedeztük fel, ami főleg a currywurst nevű sült kolbász és a helyi mini-oktoberfest-tel történő ismerkedésből állt, majd szemet szúrt (na jó, már jóval előbb szemet szúrt) a tér közepén elhelyezkedő hatalmas TV-torony, amibe jó pénzért be is lehetett menni, így hát húztam magammal szegény K-t, mert ha velem kell várost nézni, kilátó nem maradhat megmászatlan. A jegyvásárlás és a bekerülés időpontja közti időt (merthogy másfél órás várólista van ám!) a téren és a Dunkin Donuts-ban töltöttük, mert nekem muszáj volt olyan szép és finom fánkot ennem, ha már Magyarországról hiányzik ez a gyorsétterem-hálózat. Kár érte, vannak gyerekkori emlékeim, nagyon szerettem...

 
TV-torony: magassága 383 m, Európa egyik legmagasabb szabadon álló épülete, 1965 és 68 között épült, Berlin 750. születésnapja alkalmából. Az Alexandrplatz és a mini-Oktoberfest nagyjából a lábánál található.

Mire bejutottunk a kilátóba és beálltunk a lift előtti hosszú sorba, a szocialista burkolatot csodálva K közölte velem, hogy a currywurst okozott némi problémákat a szervezetében, érezzem jól magam, ő most köszöni szépen, gyomorrontása van. És otthagyott egyedül Berlin közepén.

Currywurst: a bűnös. 
(Nem értem, nekem semmi bajom nem lett tőle...)

Szóval felmentem a kilátóba (ami sajnos nem is volt akkora szám), kattintottam egyet-kettőt-párat, és...

Hogy elszomorodtam és végül eltévedtem-e, azt majd megtudjátok a következő blogbejegyzésből...

(a képek minőségéről: olyan ügyesen beállítottam a fényképezőgépemet, hogy a kis kijelzőn gyönyörűnek tűnt az összes kép, ezért majdnem ugyanazzal a beállítással fotóztam végig a két napot. Hazatérve, számítógépre kötve majdnem szívrohamot kaptam, hogy lehet ilyen pocsék képeket készíteni..)

Kicsit elhanyagolódott a beszámoló, köszönhetően annak, hogy az utolsó nap már nem írtam papírblogot, a memóriám meg köztudottan igen véges. De most nekiugrunk a lehetetlennek: íme az utolsó nap eseményei!

Emlékeztek az Eataly nevű helyre (az az olasz élelmiszerbolt), amiről meséltem? Nos, ma ott reggeliztünk. Az első iható (tejes)kávé, mióta itt vagyunk:) Valahányszor kávézásra adjuk fejünket, nekem mindig a Godzilla idevágó jelenete ugrik be, amikor Jean Reno panaszkodik, hogy ebben az országban nem lehet rendes kávét kapni. És milyen igaza van!

Reggeli után sétálgattunk egy kicsit a Madison Square-n, megnéztük a híres Madison Square Gardent, majd egy kézműves vásárba botoltunk. Bűnbe estem. Nem volt már nálam szinte semmi pénz, de a keresztanyám visszautasíthatatlan ajánlatott tett egy nagyvonalú hitel képében, úgyhogy vettem egy övet annyi pénzért, amennyit forintra át sem merek váltani - életem legdrágább öve, ennyiből mások már komplett télikabátokat vesznek. És ha belegondolok, hogy két hete ennek a töredékét is sajnáltam táskára... Ha még egy kicsit maradnék New Yorkban, lehet, hogy a négyszáz dolláros cipők is szimpatikusak lennének már. Fujj, birge!

Ebben a parkban ismerkedtem meg a mókusokkal alaposabban, a Central Parkban ugyanis nem voltak valami barátságosak. Itt ahogy sétáltunk, rajongásomban közöltem egy állatkával, hogy gyere csak ide, ugorj be a táskámba, hazaviszlek Magyarországra, és tényleg fogta magát, és odajött! Gyanús, hogy értett magyarul:)

Kaja sajna nem volt nálam, de úgy tettem, mintha lenne, és kinyújtott kézzel csalogattam az állatkát aki valóban oda is jött, és megpróbálta kiszimatolni, mi finomat kap, csakhogy kölcsönösen tartottunk egymástól: ő ugye a méreteimtől illetődött meg, én meg hallottam már, hogy szeretnek a mókusok harapni. Szóval a barátkozás során bármelyikünk tett hirtelen mozdulatot, mindketten ijedten hátrahőköltünk, úgy festhettünk, mint egy burleszkfilm. Végül megunta, rájött, hogy úgysem kap enni, és faképnél hagyott.

A kép csalóka, a rács nem a mókus benntartására szolgál (mint látjátok, akár ki is fér rajta), hanem egy kábé térdig érő kerítés, ami a kutyákat tartja távol a fáktól meg az embereket a fűre lépéstől.

Ebédelni megint a nagypappa vitt el minket, sajátos ízlését már említettem, ma KFC volt az a hely, amit ki nem hagyhattunk, hiába bizonygattuk, hogy ilyen már otthon is van. No comment.

Ja, de van comment. Megkóstoltam a Dr. Pepper nevű népszerű üdítőitalt. Hogy mit esznek (isznak) ezen ennyire?

Tartózkodásunk végén már sok új izgalmat nem tudok mesélni: este elbúcsúztunk még a Bryant parktól (meséltem már, hogy itt este pingpongozni meg hullahoppozni szoktak felnőtt emberek, csak úgy?? fantasztikus:D), meg a Times Square-től. Alant a képen jól látszik a tömeg, rajtam pedig már érződött a New York-iság: amikor már hosszú percek óta araszoltunk az emberek között, és alig haladtunk, anélkül, hogy átgondoltam volna mit mondok, közöltem: "Ez a sok hülye turista itt lézeng, nem létezik, hogy nem lehet tisztességesen haladni..."

Még egy kicsit a Times Square

Utána hazajöttünk a nagypapához és élveztük New York másik nagy előnyét: este tíz körül lementünk unokatesómmal a parkba futni és edzeni. És ezidőtájt még tele volt hozzánk hasonló futóbolondokkal, a tornapályán kialakított edző"teremben" (van felülőpad, meg nyújtóizék, meg ilyesmik) meg fejkendős arab nénik edzegettek(!) miközben a gyerekeik ott játszottak körülöttük. Tényleg fantasztikus ez a város.

Bryant Park, hulla-hopp.

 

A mai nap már kevésbé volt izgalmakban bővelkedő, érezzük már a hazamenés szelét, időnk egyre nagyobb részét teszi ki a szuvenírvásárlás (és a kétségbeesés, hogy úristen, mennyi pénzt költöttem el). A város és a forgalom is egyre zajosabb és kaotikusabb, köszönhetően az ENSZ közgyálésnek: 192 ország képviselője van a városban, Barack Obamát és Scmitt Pált is beleértve. Emiatt a város egy része le van zárva, különös tekintettel a Waldorf=Astoria környékére, mert ezek a piszkok ott laknak. Az útikönyv szerint bárki ingyen beülhet egy közgyűlésre, ha regisztrálja magát a megfelelő helyen, és nekem ez marhára izgatja a fantáziám, mert szerintem izgalmas, és pláne tanulságos lenne. De sajnos az ENSZ honlapján ilyen lehetőségről egy szó sincs, úgyhogy ez valószínűleg kimarad az életemből.

Ebédügyben ma a nagypapa volt a felelős, elvitt minket az egyik kedvenc éttermébe. Sajnos kaja tekintetében a nagypapának elég sajátos ízlése van, így ez az étterem egy All-you-can-eat-Grand-Chinese-Buffet volt, én meg részemről nem rajongok túlzottan a megismert kínai ételekért (persze lehet, hogy Kínában kevésbé csöpögnek olajtól a dolgok...), így elég kevés fogamra valót találtam. Nem vagyok túl kifizetődő egyél-amennyit-bírsz szempontból.

Ebéd után megint kimetróztunk Coney Islandra, mert ezt az élményt meg kellett ismételni. Péntek délután teljesen más képet mutat a dolog, mint szerda reggel: itt gyülekezett a Coney Island Dancers, ami nem egy profi csoportot, hanem egy rakás lelkes amatőrt takar, és hát inkább lelkesek, mint táncosok, úgyhogy nem hagyott maradandó élményt. Úgy kell az egészet elképzelni, mint egy kilencvenes évekbeli gettófilmet: mindenhol egykor harsogó, de mára megfakult színek, fehér ember csak az a három turista volt, akik ugye mi voltunk, és még a zene is az ilyen típusú filmek hip-hop-rap-dance-mittoménmilyenstílusát idézte, úgyhogy tiszta időutazás az egész, még ha nem is túl szép. Nagyon sajnálom Coney Islandben, hogy így lepukkant, és hogy ennyire nem ügyelnek a tisztaságára. A strand homokja tele van üvegcserepekkel, a parti padok között pedig érezhetően laknak, de legalábbis időnként ürítkeznek és közösülnek az emberek. A partmenti házakról pedig Angyalföld vagy Békásmegyer jut eszembe, nem értem, miért nem tisztelik jobban ezt a gyönyörű helyet. Vagy a természeti szépség a New Yorkiaknak már smafu?

Ettől függetlenül sikeresen lőttem néhány naplementés képet, amin midnez nem látszik, csak azok a szépségek, amikre emlékezni akarok. Hiszen ha az ember nem a part, hanem az óceán felé fordítja az ő orcáját, akkor a naplemente pont olyan szép, amilyennek az óceánparton lennie kell. Hoztunk is haza kagylókat. Utána bementünk a Times Square-re (mily meglepő), és - dobpergést kérek - észrevettük, hogy megnyitott a Wonka-bolt! Meg is rohamoztuk.

Találtunk is rögtön Wonka-csokoládét, méghozzá aranybilétát ígérőt, amivel ezúttal világkörüli utat lehet nyerni. A bolt színes, az eladókra pedig nagy a köpeny, és túl magasan van nekik a pult, így tényleg umpa-lumpának látszanak, de a hasonlóságoknak sajnos itt vége is van: a könyvből és a filmből ismert édességeket nem igazán lehet kapni, a csokik csomagolása másmilyen, nyomokban sincs tejszínpompás mártott mokka, az aranybilétával pedig kizárólag amerikai állampolgárok nyerhetnek. Azért vettem három táblával, hátha.

Voltunk az M&M's boltban is, hát itt mindenből igyekeznek szeretetmárkát csinálni. Ez nem újdonság, mert egy csomó olyan boltban jártunk már, ahol egy adott márkával ellátott bármit lehetett venni (Forrest Gumpos póló, Empire State Buildinges felespohár, estébé-estébé), de azért megmutatom, hogy mekkora tárolókból állíthatja össze az ember saját magának a cukorkaadagot:

(És ez csak a töredéke a teljes készletnek).

A válasz: igen. Éltünk azzal a bizonyos ajánlattal. Ma tehát egy órával korábban keltünk, így reggel hétkor már a Bryant parkban kávézgatott a csapat, hogy lelkileg felkészüljünk a fél nyolcas tai-chi edzésre. Percre pontosan feltűnt a Mester a szórólapon hirdetett helyen, és megkezdődött a népnyomorgatás. Azt hittem eddig, hogy a tai chi nem több vicces léghajlításnál, ehhez képest rugdosódtunk, hajlongtunk, ültünk a levegőben, és miközben a térdeim épp a felmondólevelüket fogalmazgatták, a Mesternek volt képe olyanokat mondogatni, hogy "Relax", meg hogy koncentráljak a légzésemre. Relax a &#@ anyukáját, épp haldoklom, ne zavarjon. Viszont megverni senkit nem lehetett az edzés során, csak a turisták fényképeztek össze-vissza (jelzem, mi voltunk az egyetlen hülyék farmerban, mert az edzés picit messze volt ahhoz, hogy utána visszaszaladjunk a nagypapához átöltözni), szóval nem fogok rászokni erre az edzésformára.

Erre aztán gyorsan reggelizni kellett, mert a kora hajnali testmozgás erős étvágygerjesztő hatással bír számomra, nem is néztük, hova megyünk, csak adjanak enni. Így sikerült New Yorki tartózkodásunk során első alkalommal betérni a McDonald'sba. Mire észrevettük, már késő volt, kopogó szemmel kaját követeltünk, úgyhogy a mekiben is volt alkalmam megkóstolni a reggeli palacsintát. Van némi különbség a kétdolláros palacsintácska és a tízdolláros homemade fluffy pancake között, viszont legalább ma reggel nem kellett furdancsolnia a lelkemnek, hogy mennyi rengeteg pénzt költök én itt kajára.

Aztán bevásároltunk, és ebédre borjúpörköltet főztünk nokedlivel, meg uborkasalátával, desszertként pedig túrós palacsinta volt a rendelés. Persze e kijelentés megint nagyképű volt, egyrészt mert a többes számhoz vajmi kevés közöm van, másrészt pedig a bevásárlás nem ilyen egyszerű, amikor tipikus magyar kajákat akar az ember előállítani. Túró helyett például sikeresen bevásároltunk valami fura kecskesajtot, az meg palacsintába nem az igazi.

Telipocak királylány és két hűséges társa ezután az indiai negyed felé vette az irányt, ami sajnos pont olyan mocskos és büdös, mint a kínai, vagy az olasz, csak több az arany a kirakatokban, meg vannak még ott csodaszép indiai ruhák. Némelyik ékszer még nekem is elnyerte tetszésem, holott engem arannyal nehéz levenni a lábamról, de ha egy ilyen bolt előtt kérte volna meg valami indiai főmufti a kezem hirtelen, lehet, hogy elgondolkodom. Hálistennek nem voltak ilyen dilemmáim.

Ha már erre jártunk, próbáljunk valami indiait is, gondoltuk, és egy közepesen igénytelen büfében rendeltünk három mangó lassit, anélkül, hogy tudtuk volna, mi az. Picit elbizonytalanodtunk, amikor nem a pultból, hanem hátulról hozták ki a dolgot, ráadásul a lány is kajánul vigyorgott, de végül nem tűnt veszélyesnek a dolog, valami turmixszerű cucc mangó ízesítéssel. De akkor mi volt az a gyanús vigyor?

Hogy belehaltunk-e, az holnap kiderül.

Reggeli koránkelés - ingyenes, arannyal kecsegtető
Metró Coney Island-re - 2,50$
Szeptember 22én leégni és napszúrást kapni miközben mezitláb sétafikálok az Atlanti óceánban - megfizethetetlen.

Reggel tehát metróra pattantunk, hogy megtekintsük New York Akváriumát. Szerényen az utikönyvek annyit mondanak a Brooklyn déli részén elterülő Coney Islandről, hogy a világ egyetlen strandja, ahova kivisz a metró (kit érdekel? Különben is, szerintem az Árpád híd és a Dagály közt is kell ennyit sétálni)  meg hogy az itt lévő vidámparkban az óriáskerék műemlékvédelem alatt áll (nem érdekes, úgyis zárva), meg hogy az itteni büfében találták fel a hot dogot (szintén zárva, úgy fest, szezon vége van). Azt viszont valahogy elfelejtették megemlíteni, hogy itt van közvetlenül a lábunk előtt az egész hatalmas óceán. Nem holmi folyókat látok, vagy tavacskákat, hanem magát a végtelen kékséget. Ha az ember leveszi a cipőjét, belesétálhat csak úgy. Vagy megállhat, hagyhatja, hogy a víz nyaldossa talpacskáit, és mivel a hullámok elég erősek voltak ma, simán kinyaldosták a homokot a talpacskák alól. Nagyon mókás: állsz egyhelyben két-három percig, és egyszer csak megbillensz, mert a sarkad alól eltűnt a talaj:D Coney Island ráadásul egy duplán habos torta. Részint ezerágra sütött a nap, volt legalább harcminc fok, ráadásul a hab a habon a felfedezés, hogy a móló, amelyik a vízbe nyúlik bele, az egyik kedvenc filmem, a Requiem egy álomért álomjelenetének színhelye.

birge jött, látott, ment

Amikor már szép ropogós pecsenyepirosak lettünk, ideje volt továbbálni és meglátogatni azt a bizonyos akváriumot is, elvégre ezért metróztunk ki a világ végére (szó szerint). Hiszen cápák is vannak benne. A szezonvégi hangulat itt is érződött, Manhattan csillivilli kiállításai után az akvárium kifejezetten lepukkantnak tűnik: rengeteg beton, kifakult festések, pici tárolók az állatoknak, bár ez szemmel láthatóan őket nem zavarta. No de kit érdekel a külcsín, ha a birgék olthatatlan cáparajongók, és itt tartanak a kedvenc halaiból?! Irány a víz! (mármint csak nézegetni persze.) Szívem szerint egyből a haltartályhoz igyekeztem volna, de az illem úgy diktálta, hogy járjam végig a javasolt útvonalat, és kezdjem a rozmárokkal meg a fókákkal...

Így kerültünk vízszint alá, és figyelgettük az üvegfalon át a tengeri emlősöket. Szerelem első látásra. Először csak az nyűgözött le, hogy ez a többszáz kilós állat (a rozmár) milyen kecsesen úszkál ide-oda, de aztán ő is észrevett minket, és mint valami pajkos kölyökkutya, bohóckodni kezdett. Pörgött-forgott, hozzádörgölőzött az üvegfalhoz és szemmel láthatólag borzasztóan élvezte a figyelmet. El tudtok képzelni egy hatalmas állatot, amint üvegfalhoz dörgölőzik meg bohóckodik? Csoda, hogy bírja a plexi a kiképzést. (ja, igen, tudom, hogy az üveg és a plexi nem ugyanaz, de nem szeretem a szóismétléseket. Költői csúsztatás.) Utána jöttek a fókák, akik még ezt is fokozni tudták: a fóka ugyanis ráadásul követi a kezedet, ha mozgatod a medence falán. Ebből derül ki, hogy a fókának nincs gerince, ugyanis még a bonyolult mozgásokat is leképezte, kis híján nyolcasba csavarva a testét.

Aztán persze jöttek végre a cápák is, de addigra már úgy le voltam nyűgözve, hogy szegénykék sokat vesztettek érdeklődésemből. Arról nem is beszélve, hogy az akvárium fogta a viszonylag kis termetű cápafajt, és egy tárolóba tette a nagy termetű teknősökkel meg rájákkal, amitől aztán a tenger csúcsragadozója egészen kis halacskának látszott. Persze azért ezt a farkasszem-nézést (amikor célzottan feléd úszik és rád néz) nem próbálnám ki plexi nélkül, nyílt vízben, még akkor sem, ha kicsike...

Rozmár közelről és még közelebbről

Kicsi cápa és marha nagy teknőc - elég szerencsétlen párosítás...

... de azért örültem a köztünk lévő plexinek.

Voltak még válogatott egyéb tengeri nyalánkságok, halak, kisebbek és nagyobbak, cuki tengeri csikók, ízlésesen megvilágított medúzák, gonosz murénák és mókás lepényhalak, szóval minden látott élőlényt még én sem tudok felsorolni. A fényképezőgépet persze megint lemerítettem, szóval ma is csak homályt kaptok képek helyett.

Kifelé menet megnéztük a medencéket kívülről is, sajnos a cápáét nem lehet, pedig kíváncsi lettem volna az érzésre, amikor csak az uszonyát látja az ember közeledni. A rozmárt viszont épp etették, összekötve az egészségügyi rutinellenőrzéssel, lelkesen emelgette az uszonyait, meg hőmérőztette magát némi halért cserébe, aztán belecsobbant a vízbe, ezzel kisebbfajta szökőárt felszabadítva. Fókashowt nem láttunk, mert épp restaurálják a fókashow-medencét, viszont láttunk összebújva napozó fókákat helyette.

Hazafelé sétafikálva a Greenwich Village nevű negyeden sétafikáltunk keresztül, ez New York egykori olcsó, bohém művésztanyája, ami mostanra felkapott lett, és jóval drágább is persze. Ez errefelé így működik: vannak a lepukkant olcsó részek, oda beköltözik egy csomó kevéspénzű egyetemista, meg művész, aztán valakinek eszébe jut, hogy ez milyen trendy, és rögtön drága lesz. Visszatérve a környékre: errefelé barátságosak a házak, mindenhol van tűzlépcső, ellenben ritkák a felhőkarcolók, és valahogy sokkal emberközelibb az egész. Barátságos.

Ebéd után (ami egy tengeri herkentyű-étteremben volt, de senki nem evett cápauszonylevest vagy fókapörköltet) naná, hogy a Times Square felé mentünk tovább, de figyelmünket előbb elvonta egy másik tér, a Union Square. Mert New Yorkon nem lehet csak úgy keresztülgangolni anélkül, hogy valahol fesztiválba botlana az ember. Akármerre mész, előbb-utóbb lesz egy park, a parkban pedig buli: a város 14%a parkosított, ami azért elég szép teljesítmény egy olyan várostól, ahol ilyen horror ingatlanárak vannak. Az ilyen helyeken pedig mindig akad valami rendezvény, vagy oktatás, de minimum néhány utcazenész, méghozzá a tehetségesebb fajtából. De erről is később szeretnék még írni.

Folytatva a bóklászást még az olasz negyedbe is belebotlottunk, itt tényleg deklarált feszivál volt, méghozzá San Gennaronak címezve. A spontán Union Square bulival ellentétben San Gennarotól kevésbé voltam lenyűgözve, átlag magyar vurstli, csak nagyobban: volt egy-két felfújható légvár, meg több utcányi áru jelentette a fesztivált. Azonban kicsit később egy olasz "csemegeboltot" találtunk, ami már sokkal inkább felcsigázta az érdeklődést (persze a vendéglátósokét jobban), hisz ez a boltocska felvonultat minden, az olasz konyhához nélkülözhetetlen alapanyagot, fűszert, edényt, van benne egy kávézó, egy büfé és egy átlagosnak tűnő étterem is, saját pékság, az egyik sarokban pedig konkrétan a szemünk láttára készült a mozarella. A bőséges kínálatot elnézegetve igencsak sajnáltam, hogy nem tudok főzni, mert bizony kedvem szottyant rá. A bolt három alapítójának fényképe kint volt az egyik falon, így nem volt nehéz megismerni őket, ahogy ott ácsorogtak mellettünk öltönyben, és nézték a vidám forgatagot. Ilyen közel álltam ahhoz, hogy felszedjek egy gazdag New Yorki üzletembert (merthogy mindezen felül az egyikük még jóképű is volt), de aztán inkább nemtávirat mellett döntöttem.

Este még sétáltunk egyet a könyvtár melletti Bryant parkban, ahol egy igen-igen izgalmas szórólapot találtunk. Holnap megtudjátok, mi volt rajta, és hogy éltünk-e a nagyszerű ajánlattal:)

A bejegyzés (legalábbis az eleje) a metróállomáson ücsörögve született.

Ma művelődésnap volt: meglátogattuk a Guggenheim-múzeumot, ez az első olyan múzeum, ami érdekelt is ÉS időnk is volt végignézni. Juhé! Bár a kiállítások nagy része zárva volt, azért kaphattunk némi ízelítőt a 19-20. század (leginkább néhai) művészeinek munkásságából. Volt itt impresszionizmus, kubizmus, Bauhaus, és a két világháború közötti plakátkiállítás is, ami nekem mindig is különös szívügyem volt. Mármint a plakátok. A délelőttöt tehát olyan illusztris társaságban töltöttük, mint Monet, Manet, Cézanne, vagy Picasso. Persze ez a felsorolás csak a töredéke annak, amit végigjártunk:)

Mivel a tárlat nagyobb része átrendezés miatt látogathatatlan, ebédidőre ki is nézelődtük magunkat, úgyhogy keresztben átvágtunk a Central Parkon, megnéztük az eddig soha nem látott Nagy Tavat (Jacqueline Kennedy Onassis Reservoir a tisztességes neve), majd bekaptunk valamit és szaladtunk a Radio City Hallba, hogy ott jól körbevezessenek minket. Ez egy mozi-színház-balett-hangversenyterem, Rockefeller bácsi "ajándéka" a gazdasági recesszió ideje alatt (1932ben nyitották meg) a népnek, hogy pénz ide vagy oda, kiléphessenek a depresszióból picit és ők is gazdag polgárnak érezhessék magukat. Már akinek telik a belépőre, persze. Több mint 5200 férőhelyes terme van, és itt van a világ legmodernebb színpada is, ha jól emlékszem, 4 emelővel, meg egy rakat forgatóval meg estébé estébé. Nem reklámszöveget akarok neki írni, de az adatok és a látvány alapján el is hiszem, hogy az ember gazdag polgárnak érzi magát itt. A legmodernebb színpad egyébként nagyjából még az 1932es állapotban van, bár 1999ben felújították az egész épületet, állítólag a színpadhoz hozzá sem kellett nyúlni! Sőt, a haditengerészettől is jöttek a Radio Citybe tanulmányozni az emelőket, mert hatékonyabb volt abban az időben, mint ami az anyahajókon működött... A terem akusztikája is ki van találva, mi a harmadik, avagy legfelső erkély utolsó soraiban ültünk, és közben tisztán hallottuk a színpadon dolgozó munkások beszélgetését. Mondanom sem kell, hogy nem üvöltöztek..

Több mint 5200 fő...

A Radio City Hall manapság már mindenféle rendezvényt befogad: van benne a kosármeccsektől kezdve a diplomaátadóig minden (ez utóbbi pont aznap volt, amikor mi is odalátogattunk), a legnagyobb nevezetessége mégiscsak a Rockette-banda. A csoportot 1925ben alapították, és csupa lányokból áll, méghozzá olyanokból, akik nagyjából egyforma magasak, és tánc közben a fejük fölé tudják emelni a lábukat. Ma már inkább turnéznak, és csak az éves, karácsonyi műsorra térnek vissza New Yorkba, azt viszont két hónapon keresztül adják, napi öt-hat előadással.. a karácsonyi szezonban a Radio Citynek több a bevétele, mint egy átlag Broadway-darabnak egész évben. Természetesen a látogatás alkalmával egy Rockettel is találkoztunk, és jó pénzért akár fotózkodhattunk volna is. De én nem vagyok olyan fajta.

Ezt a képet kivételesen nem én lőttem, hanem az internetről loptam - ez a karácsonyi műsor egyik fő attrakciója. A lányokat lelövik egy ágyúval és szép sorban elfekszenek...

Amikor itt is eleget láttunk, elnyaltunk egy-egy fagyit, amit természetesen utcai fagyiskocsiból szereztünk be, majd bementünk A Könyvtárba. A New Yorki oroszlános könyvtárba. Ez már önmagában is élmény a hozzám hasonlóknak, hiszen telis-tele van csodaszép könyvekkel, és bárki csak úgy beleszagolhat, minden előzetes regisztráció nélkül, sőt, akár olvasgatni is lehet. És tényleg tanulhat, aki csak akar és rászánja az időt: láttunk homeless-szerű alakokat is a könyvek között bóklászni, és időnként leülni egy könyvvel. Aki inkább a filmeket szereti, az pedig biztos emlékszik, hogy a Holnapután című filmben ebben a könyvtárban ücsörögtek (és égették ezeket a jószagú könyveket). Megnéztem: szerencsére maradt elég.

Könyvtár, olvasóterem no. 1...

Ezután metróra szálltunk. Ha az ember vendéglátósokkal mászkál a világban, időről időre azt veszi észre, hogy már fél órája ácsorog valami híres étterem előtt nyálcsorgatva, de nem megy be, mert egy vegetáriánus menü is 235 dollárnál kezdődik (Per Se, New York #1 étterme a Columbus Circle-n, ha valakit érdekel). Nos, ma megint majdnem ezt tettük. Annyi különbséggel, hogy a NOBU, ami a #1 japán étterem a városban (és most már Budapesten is, csak úgy a reklám kedvéért, vagy hogy dicsekedjek, milyen sznob helyen voltunk) tart maga mellett egy kevésbé exklúzív (de azért eléggé), kisebb, barátságosabb éttermet is. És ide bizony bementünk. Persze rögtön rájöttek, hogy hülye turisták vagyunk, mert közöltük, hogy nem vacsorázni csak kóstolgatni akarunk, de ettől függetlenül nagyon rendesen bántak velünk, és még finomakat is kaptunk. Én személy szerint valami fűszeres csirkeféleséget ettem, mert nem vagyok nagy rajongója a tengeri herkentyűknek, de azért hősiesen megkóstoltam a lazacbőr-salátát és a tejszínes-kaviáros rákot is. A kaviár mondjuk nem rossz:)

Lazachalbőr-saláta

Vacsora után, hogy lejárjuk a lábunk kalóriákat, elsétáltunk szívem örök szerelme, a Chrysler Building felé, hogy végre éjszakai kivilágításban is megtekinthessük ezt a csodát. Be is szerettünk volna pofátlankodni, de a marcona biztonsági őrök csúnyán néztek, így nem próbáltam beszökni a liftbe és feldzsalni a legfelső emeletre mielőtt utolérnek. A biztonsági kapu amúgy is akadályozott volna ebben. Azért az aulát lefényképeztem, biztos ami biztos.

És szokásunkkal ellentétben nem voltunk este a Times Square felé.

(Kérek visszajelzést, hogy nézi-e egyáltalán valaki a galériát, vagy tök fölöslegesen szerkesztgetem órákig a képeket...)

Nna. Ma pont úgy tettünk, mint a többi hülye turista, aki New Yorkba jön: megnéztük a Szabadság-szobrot. Másoknál ez az első dolog (legalábbis gondolom ennek kell a sor elején lenni) mi pedig csak mellesleg tekintettük meg, de hát ez van. Valahogy egész eddig úgy voltam vele, hogy a Szabadság-szobor olyan snassz, turistáknak való dolog, már láttuk eleget messziről, meg hajóval elmentünk előtte, kipipálva. Ráadásul már nem is számít olyan nagynak, a felhőkarcolók mellett egészen picike. Arról nem is beszélve, hogy mi már félig meddig New York-iak vagyunk, ki is hagyhatjuk. De persze nem gondoltam komolyan a kihagyást, meg amúgy is kihagyhatatlan, mert árukapcsolásban van az Ellis Island-i múzeummal, amit viszont látni akartam.

Mielőtt az ember felszáll a hajóra, természetesen át kell esnie az itt tök normális biztonsági ellenőrzésen - szerintem a táskám hamarosan világítani fog, annyit röntgenezték már. Mivel a szobor legalább olyan szimbóleumértékű, mint tíz évvel ezelőttig az ikertornyok, itt a szokásosnál is morcosabb biztonsági őrök csücsülnek, és több ponton is alaposan megvizsgálják a szegény embereket, mielőtt a hajó, vagy a szobor közelébe engednék.

A Szabadság-szobor egyébként a sok tévhittel ellentétben nem New Yorkban van, hanem fizikailag New Jersey állam területén, hivatalosan viszont egyik államhoz sem tartozik, hanem az a pici terület az egész Amerikáé. Csak úgy mellesleg.

Amerika az amerikaiaké. A szobor is.

Először akkor csalódtam, amikor rájöttem: a szoborba nem lehet bemenni. A koronához egy évvel, a testhez pedig legalább egy héttel ezelőtt kellett volna jegyet foglalni, és persze a belépőn felül ezt is külön kifizetni. A második csalódás - ámbátor ez sokkal kellemesebb - pedig maga a szobor volt. Mint mindenhol, itt is nagyon értenek a turisták felspannolásához, így az embert keresztülhajtják egy kiállításon, mielőtt felmászhatna azon a százvalahány lépcsőn és kiléphetne a talapzat tetejére. A kiállítás végigböngészése legalább egy óra, megmutatják, honnan jött az ötlet a szoborra, milyenek voltak az első tervek, hogyan építették fel és szállították át Franciaországból, és milyen összefogás és anyagi áldozat kellett ahhoz, hogy a talapzat felépüljön hozzá (ebben egyébként nagy szerepe volt a magyar származású Pullitzer bácsinak, ezt külön ki is hangsúlyozzák). Mit szimbolizál a szobor, és milyen kulturális szerepet töltött be az idők folyamán. Mire az ember a végére ér, teljesen megváltozik a véleménye, és maga is hatalmasnak és lenyűgözőnek látja a szobrot, már azelőtt, hogy megpillantaná a lábai alól. És akkor kiléptem a napsütésbe, fölém magasodott a naccsasszony mind a 46 méterével (plusz néhány centi).. hát én kérem szépen le voltam nyűgözve.

Kábé ennyi látszik a talapzatról

Nagy az arca.. igaz, van is mire.

Egy történet, amit valahogy nem reklámoznak, lassan viszont aktuális...

1956. november 18-án emigráns magyarok egy csoportja hét méter hosszú magyar zászlót tűzött ki a Szabadság-szobor tetején, a szobor talapzatán pedig egy még nagyobb feliratot helyezett el a következő szöveggel: "STOP GENOCIDE, SAVE HUNGARY" ("Vessetek véget a népirtásnak, mentsétek meg Magyarországot"). A magyar és egy kisebb amerikai zászló mintegy fél órán át lobogott a szobor tetején, mielőtt az őrök feljuthattak. Az esemény hírét még aznap világgá röpítették a nagy hírügynökségek, vezető helyen jelentették az amerikai rádiók és a televízió és címoldalon hozták a másnap megjelenő amerikai lapok.

Persze ez az ötvenvalahány méteres talapzat nem csak arra alkalmas, hogy fölfelé nézzen az ember és kitörje a nyakát, hanem körbe-körbe is lehet ám tekintgetni. New Jersey, Brooklyn, Manhattan, hatalmas füstfelhő, minden ragyogóan látszik innen. Füstfelhő? Este a hírekből tudtuk meg: a füst oka nem egy újabb terrortámadás volt (pedig egy picit megijedtünk ám), hanem egy hajó, aminek valahogy nem sikerült átevickélnie egy híd alatt. Szerény véleményem szerint ennek vagy ugyanannak a hídnak kell lennie, vagy egy éktelen nagy hajóról beszélünk, bár ez utóbbi nem túl valószínű.

Füst. A fényképen nem jön át, milyen ijesztő volt a valóságban.

Amikor kiálmélkodtuk magunkat és végül elbúcsúztunk a termetes Ladytől, tovahajóztunk Ellis Island felé, ahol a bevándorlók múzeuma található. 1892 és 1954 között ez volt a bevándorlók első állomása: itt lehetett jelentkezni az Újvilágba új életre. Az egykori icipici szigetecskét az évek során folyamatosan töltögették felfelé, és építettek rá előbb egy erődöt az esetleges támadások ellen, majd egy fogadócsarnokot az emigránsok regisztrálására, aztán újabb feltöltések után már házakat is építettek a személyzetnek, szóval most elég csinos városka van itt, de csupán múzeumként funkcionál. Tonnaszám hordják be a turistákat, így nem nehéz elképzelni, milyen lehetett, amikor befutott egy bevárndorlóhajó és többezer ember egyszerre akart minél előbb túlesni a dolgon. Persze ez már akkor sem volt egyszerű és gyors folyamat - nem véletlen, hogy az épületben hálótermek is vannak. Hosszas volt a procedúra, de nyilván reményteljes, és azért viszonylag kevés ember utasítottak vissza és küldtek haza akkoriban, szóval enyhe túlzásnak tartom, hogy igyekeznek olyan hangulatot generálni a kiállításon, mintha minimum Auswitz lett volna az épület. Oké, az amerikai történelemnek nem nagyon vannak jól eladható traumatikus emlékhelyei, hát csinálni kellett egyet.

Egykori bevándorlási hivatal - fogadócsarnok

Ha a sallangot figyelmen kívül tudja hagyni az ember, akkor azért tényleg érdekes a kiállítás, nem csak a bevándorlás folyamatát mutatja be (a hajóúttól kezdve egészen odáig, hogy a beérkező megvehette a vonatjegyét, ami az ország belsejébe vitte), hanem a beilleszkedési folyamatot is: hogyan találták meg egymást az egy országból érkezők és hogyan igyekeztek közösen megőrizni valamit kultúrájukból, vallásukból, identitásukból. Még egy fényképet is találtam a magyar bevándorlókról, akik szokásos éves napraforgó-ünnepségüket ülték, mivel Magyarország fő exportcikke a napraforgó-olaj, és a napraforgószedésnek ősi hagyományai vannak, hozzá tartozó ünnepekkel. (WTF? Szerintem valamit kevernek. Vagy ti hallottatok már a nagy magyar napraforgó-ünnepről?)

Megjelenik a másik oldal is: hogyan próbálták amerikanizálni az emigránsokat, hogyan próbálták nekik megtanítani a nyelvet, integrálni őket új hazájukba (hogyan vették rá őket, hogy vegyenek háborús kötvényt, mert most már amerikaiként ez nekik is kötelességük) és milyen volt a közhangulat, amikor épp elegük volt a bevándorlókból és határozottan ellenezték őket. (még Ku-klux klán felvonulást is láthatunk).

Ennek a jónak is vége szakadt egyszer, az ősziesedő fák alatt megvártuk a hajót, és visszautaztunk New Yorkba, ahol ebéd után elbóklásztunk a Lincoln Center felé, ami a művészet egy másik fellegvára: itt tanyázik a New York Ballett, a Metropolitan Opera, a Juilliard iskola, és a semmi extrát nem csináló szökőkút. Ez utóbbit csak azért emelem ki, mert a mellett elhelyezett program szerint épp valami performanszot kellett volna előadnia, de ez csak szökött, pont úgy, ahogy az összes többi kút.

Véget ért a mese mára, zárul birge mókatára.

Tök jól jön ki az utazás, akaratlanul is tematikus napokat csinálunk. Ma például a múzeumok voltak soron. De előbb a reggeli.

Ma ugyanis egy New York Gourmet nevű helyet találtunk, nem a Grand Centralon és nem a Times Squaren, bár utóbbitól mindössze egy köpésnyire helyezkedik el, a negyvenvalahányadik utcában. Vasárnap lévén megkóstoltam azt, ami az én fogalmaim szerint az igazi amerikai vasárnapi reggeli: a palacsintát, méghozzá gazdagon megszórva gyümölccsel (áfonya, eper, banán), bőségesen juharsziruppal, és finom, rostos narancslével mellé. A gyümölcsök frissek, a szirup édes, a palacsinta fluffy (vastag, de nagyon könnyű a tésztája, úgy tömi meg a bendőt, hogy észre sem veszed). Nyamm, tökéletes volt! (Az áráról inkább ne ejtsünk szót.)

Utána tettünk egy kis kitérőt a Battery Park felé, és gondoltuk, ha már ott járunk, bekukkantunk a Police múzeumba jó kis helyszínelőket nézni, de sajnos vasárnap zárva volt:( Cserébe viszont fényképeztünk valami iszonyat nagy madarat, ami teljes lelki nyugalommal tollászkodott a parkban, és a turistákon kívül senkit nem izgatott. Itt tényleg normális, hogy ekkora dögök csak úgy mászkálnak a parkban? (Kábé pulykaméretű, lehet, hogy az is, de pulykaügyben nem vagyok kompetens. Úgy általában madárügyben sem, ami azt illeti.)

Viszont bementünk az American Indian Múzeumba, ahol volt néhány érdekes tárlat az indiánok és a lovak mitikus kapcsolatáról valamint az amerikai indián kettős-hármas-többes identitásáról, meg csinos volt az épület, de azért a "metroszexuális indián" című filmet például szívesen kihagytam volna. Nem rossz a múzeum, de ha választhatnék, nem ez lenne az első, amit meglátogatnék.

Amikor jól kiindiánkodtuk magunkat, áttettük székhelyünket a Metropolitan Múzeumba, és megnéztük annak egy icipici szeletkéjét. Az egész ugyanis annyira hatalmas, hogy napok is kevesek lennének a bejárásához. Épp csak vetettünk néhány pillantást a falon lógó holmi Delacroix-, Picasso, Gaugain festményekre, meg a belső termekben kialakított egyiptomi templomokra, szoborkiállításokra, a tetőn berendezett bejárható bambuszépítményre (felmenni rá már nem lehetett) és már zárt is az intézmény. Ahhoz képest, hogy New York állítólag soha nem alszik, elég korán kidobálják az embereket a múzeumokból.

Egyiptomi templombelső teljes életnagyságban

Este valahogy megint a Times Square-n kötöttünk ki, megint a Central Parkon keresztül, megint nem sikerült tisztességesen tájékozódnom benne. Ma is volt minden, mi szem-szájnak ingere: táncosok, dobosok, gördiszkósok, mókusok, estébé-estébé. Csak nézegetni érdemes minden nap, írni meg olvasni róla egy idő után unalmas:)

De azért nem nyugszom, amíg a Wonka-boltot meg nem említem. A játékboltban, ahol a dinoszaurusz is van, napokkal ezelőtt megjelent egy hatalmas felirat: itt hamarosan Wonka bolt fog nyílni. Mivel nagy Karcsi és a Csokoládégyár-rajongó vagyok, beindultak az ízlelőbimbóim, de tartottam tőle, hogy a "hamarosan" nem fér bele abba az intervallumba, amíg itt vagyunk. De ma este, amikor megpillantottam a bolt kész kirakatát, és reménykedni kezdtem...

Miután szerdán előadtuk a "hülye magyar turista gyalogol New York-ban" című nagyjelenetet, ma az "idióta magyar turisták bringáznak New York belvárosában" című attrakció következett. Úgy kezdődött, hogy reggeli után elcsatangoltunk a parti bringakölcsönzőbe, ahol mint kiderült, hiába jogosít a kártyánk az ingyenes bringázásra (is), beolvasni csak a pár kilométerrel arrébb elhelyezett másik kölcsönzőben tudják, így jó pénzért el kell taxiznunk odáig, hogy aztán ingyen biciklizhessünk. Itt sem működik minden mindig tökéletesen. A taxis ezúttal egy Montenegróból elszármazott középkorú férfi volt, messze a legrendesebb és legjobb fej eddig élményeink közül, nem csak azért, mert kelet-európai szokás szerint leállította a taxiórát, és az előre megbeszélt árért szállított minket a túlvégre.

Szóval béreltünk biciklit, kényelmesen eltekeregtünk a parton (na, jó, a kényelmes erős túlzás, a keresztanyám mint kiderült, életveszélyesen nyomja), majd félig át a Brooklyn hídon (merthogy van külön sáv a futóknak és bringásoknak) és vissza, aztán a park parkosabb részein cammogtunk, ahol is megtekintettük, mit csinálnak az átlag New Yorkiak szombaton. A hatalmas, vízparti parkokban (figyelem, kedves budapesti városvezetés: a parton nem az autók mászkálnak, hanem sétányok és parkok szolgálják a lakosság kikapcsolódását!) az emberek futkároznak, kutyát sétáltatnak, halásznak, halat pucolnak és beleznek, a parkban kosár -, és rögbimeccsek is zajlottak.

Brooklyn Bridge by bike

A nyugi után pedig következett a belvárosi jam, hiszen a Central Parkot céloztuk be magunknak, ami - mint azt neve is mutatja - kábé a város közepén van. Azt kell, hogy mondjam, hogy a kívülről kaotikusnak látszó közlekedés nem is olyan vészes, mindössze egy Nissan húzta rám a kormányt és egy rendőrvontató (tudjátok, amivel elvontatják a rossz helyen parkolókat) óhajtott rámtolatni, ami a hazai helyzethez viszonyítva azért egész jó arány. De a közlekedésről majd még később:)

Miután lejárt a négy óránk és a Central Parknál visszaadtuk a bringákat, megint felfedeztünk egy fantasztikus ebédlőhelyet: megint egy élelmiszerboltról van szó (Food Market, milyen szerény:)), salátabárral a közepén, ahogy azt otthon is szokták bizonyos láncok. Azám, de a salátabár itt nem egy pici pultocskát jelent, hanem két pultnyi hidegételt, két pult salátát, ugyanennyi melegételt, desszertet, és meleg levest! És természetesen mindehhez a bolt területéről is bőven lehet válogatni a már ismertetett illetve soha nem látott mennyiségű eledelből. Képzeljétek el: az egész legalább akkora, mint itthon egy átlag Interspar, de csak kaja van benne! Hmm...

Telipocak királylány és a többiek ebéd után átszaladtak a Természettudományi Múzeumba, ahol két fő cél volt: IMAX mozi és dinoszauruszok. Az IMAXot állítólag lekéstük, legalábbis a pénztárnál a nő azt állította, hogy ne is vegyünk már rá jegyet, mert négy perc múlva kezdődik az előadás, és a múzeum túlvégében van a mozi, kizárt, hogy elérjük. Nem ismeri ez még a magyarokat:D De végül csak magával, illetve a múzeummal szúrt ki, ugyanis tehetségesen odaértünk kezdés után fél perccel, de mivel az IMAX saját pénztára már zárva volt, naagy, csillogó bociszemeinknek köszönhetően végül ingyen ültünk be és tekintettük meg a Hubble történetét. A dolog egyetlen hátulütője volt, hogy mivel elmoziztuk az időt, lemaradtunk a dínókról:'(

Múzeum és óriásszúnyog

Már majdnem elpityeregtem magam, hogy itt vagyok a világ legnagyobb dínócsontjainak közelében, és egyet sem láthatok, de a hazaút a Central Parkon vezetett, így idővel megvigasztalódtam. Azalatt a kb. fél óra alatt, amíg keresztül mentünk rajta, megszámoltam egy gördiszkót, két szabadtéri koncertet valamint egy ingyenes argentin tangó oktatást, szóval el vagyok bűvölve. Ezeken a programokon nem csak a fiatal ráérő punkok szórakoznak, hanem idősek, fiatalok, feketék, fehérek abszolút vegyesen, a görisek és a tangósok egyaránt piszok jól tudnak táncolni, flikk-flakkozni, annyira, hogy be sem mertem volna állni közéjük. Az idősebbek is simán pörögnek-forognak, ugrabugrálnak.

Azonban a parknak van még egy igen érdekes tulajdonsága: bárhol megyek be és bárhol jövök ki, mindig máshol vagyok, mint ahol hiszem hogy vagyok, és ahol akarok lenni. Egészen pontosan a park ellenkező oldalán. Lehet, hogy az én tájékozódásommal van a baj, de hiába közelítem meg tudományos alapon a dolgot (például alaposan megnézem, melyik felhőkarcoló felé kell közelítenem) egyszerűen nem megy.

Ha Central Park, akkor mókusok. El sem hiszem, hogy róluk még nem beszéltem. Rengeteg van belőlük, de tényleg! Ugrabugrálnak a fákon, szaladgálnak a földön, szociális életet élnek, és sandán néznek a sok hülye turistára, akik megállás nélkül fényképezik őket. Ha az ember megáll nyugton és körülnéz, szerintem 8-10 mókust simán össze lehet számolni, keresés nélkül: és ha alaposabban megtekintjük a környéket, legalább ugyanennyi van még ott álcázva. Nem csak szürke, hanem fekete kiadásban is léteznek:) Megpróbáltam hazahozni egyet, de az istennek nem akart önként beugrálni a táskámba.

Fekete und szürke mókuss

Továbbra is fenntartom azon véleményem, hogy a város, mely soha nem alszik, (és amúgy is olyan, mint egy tízmilliós Sziget-fesztivál) nekem való hely. Csakne lenne ilyen piszok drága.

Levezetésnek mi más? Times Square, naná.

Újabb fejlesztés: oldalt képek. Nézegessétek. Rákattintva meglepő módon a galériába fogtok jutni.

A bejegyzés eleje a turistahajón született.

Reggeli: Grand Central, utána enyhe bámészkodás a Waldorf=Astoriában, minden szállodák szállodájában, ahogy ezt a velem jelenlévő vendéglátósok a lelkemre kötötték. Éppen ezért csak lábujjhegyen mertem mászkálni, és levegőt sem vettem. Ha sok pénzem lesz, fordítva csinálom majd: a Waldorf=Astoriában reggelizem, és a Grand Centralon bámészkodom.

Ezután hajós nap várt ránk a mai napon: az Intrepiden kezdtünk, ez szívem egyik régi vágya volt, mert bár nem értek a repülőgépekhez, hajókhoz és egyéb hadicuccokhoz, azért nézegetni még szeretem őket.

Az Intrepid hadihajó 1943ban (egészen pontosan augusztusban) hagyta el először a kikötőt, és a hetvenes évekig szolgálta büszkén az Egyesült Államokat. (Ha sokáig tartózkodom még az országban, teljesen át fogom venni ezt a giccses-patetikus stílust, meg az állandó vigyorgást, ahogy az itt dívik). Jelenleg van két túlzsúfolt fedélzete, tele mindenféle izgis dolgokkal, interaktív tárlatokkal (lehet például hajóskapitányosat játszani, meg csónakba ülni, és azt is ki lehet próbálni, mekkora hely van egy űrhajó vezérlőkabinjában: kicsi), és természetesen filmvetítés is van füsstel-fényekkel meg mindenfélékkel arról a napról, amikor egy kamikáze repülő csapódott az Intrepidbe. Nem utolsósorban pedig repülőgépekkel. Az Intrepid ugyanis repülőgépanyahajó. Fényképeztem is jónéhány gépet, majd BiG beazonosítja, mifélék, mert én nőből vagyok, és nem tudhatom;) A fő fedélzeten kívül vannak még olyan eldugott helyek is, amiket a turisták maguktól nem mindig találnak meg, így nem voltam benne egész biztos, hogy szabad-e egyáltalán ott lennem, hiszen kongtak az ürességtől. Ám mivel senki nem jött oda, hogy elzavarjon, és feliratozva voltak a dolgok, szorgalmasan fényképeztem - nektek.

A hajóhoz tartozik egy bejárható Concorde is, ami annyira nem érdekes (csak a középső folyosón lehet végigmenni, meg bekukkantani a pilótafülke ajtaján, de semmit nem szabad megtapizni), itt megtudtam, hogy a Concorde azért tűnt olyan csendesnek az utasok számára, mert gyorsabban repült, mint a saját hangja. Ez azért már valami.

Jár még a kiállításhoz egy tengeralattjáró is, itt egyrészt elmesélik, hogy a tengerészek csupán háromhetente (!) fürödhetnek, aztán megnézhetjük, hogy a hálófülkében milyen közel alszanak egymáshoz (és hogy csípheti az orrukat), és persze bepillanthatunk a mosdóhelyiségbe is, ami után az otthon lévő, eddig picinek tartott fürdőszobánk voltaképpen hatalmasnak tűnik.

Egyik hajó után jött a másik: három órás kirándulásra indulunk a vízen, mivel hálistennek ez is benne van a New York Passban. (ez itt folyamatosan a reklám helye). A program szerint elvileg megkerüljük egész Manhattant, de azt mondták, hogy a tegnapi vihar miatt olyan magas a vízállás, hogy nem kizárt, hogy félúton visszafordulunk. 

Folytatás későbbről.

És milyen igazuk volt! A legalacsonyabb hídnál (ez messze közelebb volt, mint a Brooklyn-Bridge) leállította a hajóskapitány a motort, és csak óvatosan csordogáltunk át, nehogy véletlenül fennakadjunk, illetve ha mégis, ne nagy sebességgel szálljunk be legalább az építménybe. Egészen hihetetlen volt, tényleg csak pár méter választotta el a hajó tetejét a hídtól, magasabb ember simán megfoghatta volna! Leginkább WOW.

Hát ez közel volt!

Az a pici piros valami a George Washington híd lábánál egy világítótorony, amit még 1889-ben, jóval a híd megkezdése előtt építettek oda, azért, amiért a világítótornyokat szokták: hogy világítson. Amikor elkészült a híd, akkor el akarták bontani a világítótornyot, csakhogy jött egy Hildegarde Swiftnevű író, és írt egy mesekönyvet The Little Red Lighthouse and the Great Grey Bridge (A kicsi piros világítótorony és a Nagy Szürke Híd) címmel, amitől aztán a címadó világítótornyot meg kellett tartani. Szerintem aranyos:) A teljes történet ennél kerekebb, itt található.

A hajókázás után megfáradva mentünk törzshelyünkre, a Times Square-re, és tettünk egy próbát. Létezik ugyanis egy jegyiroda, ahol az utolsó pillanatokban lehet félárú jegyeket venni az épp futó Broadway darabokra, és gondoltuk ezt meg kéne próbálni, de mivel féláron is 78 dollár volt az Operaház Fantomja, ezért ez kimaradt az életünkből.

Továbbra is szeretném hangsúlyozni, hogy a feltöltött képeknek csak egy elenyésző részét teszem be a blogba - nagyon nehéz a szerkesztés, ezért ilyen csúnya - a többi mind-mind megtalálható a galériában, képaláírásokkal ellátva, és persze a kommentelési lehetőség is adott.

Szóljanak a dobok és a fanfárok, meg minden: ma elkezdtünk turistáskodni, de úgy istenigazából. Izzítottuk a New York Pass-t, és megnéztük, mi mindent lehet vele csinálni.

Ma reggel a Grand Central állomáson kezdtünk, itt alaposan megtömtük bendőnkent, majd keresztülvágtunk az állomáshoz tartozó "boltocskán". Az ilyen helyeken nagyjából úgy érzi magát az ember, mint amikor a szerencsés magyar turisták a rendszerváltás előtt nyugatra mentek. Én, aki egész életemben szentül meg voltam győződve róla, hogy egy többé-kevésbé modern országban élek, ahol nagyjából mindent kapni (persze tudtam én, hogy nem mindent, de gondoltam olyan extra nagy hiányok nem lehetnek) csak kapkodtam a fejem, hiszen a boltokban felsorolt élelmiszerek nagy részéről azt sem tudtam, micsoda. Egészen pici, egészen szerencsétlen vidéki lánynak éreztem magam ilyenkor. Ebben a méretre nem túl nagy boltban külön hús-, hal-, sajt-, felvágott-, pék-, és csokoládé(!)pult volt, mindegyikhez külön, szakértő alkalmazott járt, aki mosolygott, és segített az embereknek a vásárlásban. Nem a Julika-nénik a tíz deka párizsival. Illat-és színkavalkádok mindenhol, és persze minden ismert élelmiszernek megtalálható itt a sokkal nagyobb verziója is: láttunk akkora briósokat, mint egy fél kiló kenyér. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ilyen választék mellett nekem is lenne kedvem főzni.

Álmélkodás után a város fölé: nézzük meg az Empire State Buildinget közelebbről! A híres épületet állítólag minden turista ismeri, mint a kisujját, és bárki, a város bármely pontjáról ráismer, ehhez képest mi előző nap egy órát vitatkoztunk az épület közelében, hogy amit ott látunk, az most Empire State vagy nem Empire State Building. Ennek az a borzalmasan egyszerű oka van, hogy a fényképeken, filmekben és úgy általában a felvételeken az épület állandóan sárgás-vöröses színben játszik - miközben az életben gyakorlatilag hófehér. Szóval hiába ismerős a formája, meg tudjuk odaképzelni rá King Kongot, valahogy mégis gondolkodni kell rajta egy sort.

Jegyünkben szerencsére benne volt egy SkyRide is, ami egy sokdimenziós mozi: az egész nézőtér mozog, mint ahogy a filmekben látni. A történet szerint Alec Boldvin vezet minket körbe egy űrhajószerű járgánnyal New York felett: madártávlatból megnézhetjük a felhőkarcolókat, elmeséli a város történetét, meg amit még ilyenkor szoktak. Igen ám, de a film felénél véletlenül rákönyököl valami randomgenerátorra, amitől az űrhajó megbolondul: lemegy utcaszintre, ugrálnak előle félre az emberek, fel a hullámvasútra, keresztül a Central Parkon, be a folyóba/óceánba (itt még egy fehér cápa is ránk vigyorog), fel a magasba, majd alázuhanunk, véletlenül egy hullámvasúton találjuk magunkat.. és mivel mozog közben a nézőtér, mindez teljesen hihetőnek tűnik. Már önmagában ezért is megérte, de hálistennek ezután még az épület tetejére is felengednek. És New York hirtelen a lábaink előtt hever.

Az utolsó képen látszik, mennyire is nagyon fújt a szél. Galéria továbbra is itt, ott még rengeteg kép és képaláírás van.

Jól tettük, hogy az elmúlt pár napban lejártuk térdig a lábunkat, mert így messziről megismertük az épületeket, láttuk, merre jártunk. Iszonyatosan nagyon fújt a szél, de a lélegzetünk valahogy mégsem ettől állt el. Szép időben (márpedig egész szép volt) állítólag négy államot látni be összesen, hiszen ez a környék tök lapos, New Jersey pedig közel van. Mivel nem voltak nagy piros vonallal bejelölve az államhatárok, erzért a többiről fogalmam sincs, hogy láttuk, vagy nem.

Sajna üzleti szempontból nagyon turistafacsaróra játszanak, a látogatást (és a későbbieket is) hosszas petting előzte meg: keresztül kellett mennünk több ajándékbolton is, meg sok sorban állás, meg fotózások, ahol a szemedbe villantanak, és ha vagy olyan botor, hogy elkéred a végeredményt, akkor még fizetned is kell érte. Szintén külön pénzbe kerül, ha az ember fel akar menni a legfelső kilátóteraszra - normál halandóknak (nekünk is) a 86. emelet a legmagasabb elérhető pont.  Nem volt kedvünk kifizetni plusz 16 dollárt azért a pár emeletért:)

Kevesen tudják, vagy legalábbis nem szokás emlegetni, de a 9/11-es katasztrófa nem az egyetlen volt, amikor repülő ment felhőkarcolóba New York-ban: 1945ben 9:40kor egy amerikai bombázó ( B-25 Mitchell típusú) csapódott az Empire State Buildingbe a 79. és a 80. emelet közé. 14 ember halálát okozta.

Amikor a városnézés után visszaszálltunk a földre, szusszantunk kettőt, jó amerikaiak módjára ettünk hot-dogot az utcán (nem volt finom, tökre mint az IKEÁs), utána az én személyes álmomat teljesítettük: meglátogattuk Madame Tussaud-t. Szerintem jól ki van találva az egész, ott van egy csomó híresség viaszból, és a hely úgy van megvilágítva, hogy ha az embernek van annyi esze, hogy ne használjon vakut, akkor a fényképeken még élethűbbek a figurák, mint élőben. Eleinte meg voltam szeppenve, mert megszoktam, hogy a Sziklakórház viaszfiguráit nem taperoljuk - ha szabad(na), akkor sem nyúlok (nyúlnék) hozzájuk, egyszerűen túl ijesztőek - most meg mindenki simán ölelgette a sztárokat, meg hozzájuk bújt fényképezés céljából. De idővel megszoktam, hogy ezt itt lehet.

Miután kinyírtam a saját gépem pár napja, most kölcsöngéppel nyomultam, de valahogy elfelejtettem este töltőre tenni, úgyhogy erős kimerültségi tüneteket mutatott. Innentől fogva csínján kellett bánnom a képekkel, akár a régi, predigitális korszakban: képet kinéz, beállít, gyorsan bekapcsolja a gépet, kattint, azonnal kikapcsol. Mindezt persze beosztással. Emlékeztek azokra az időkre? Egy komplett nyaralásra volt, hogy csak 24 kocka jutott - most meg egy nap alatt akár százat is ellőttem (volna):)

Képek Madame Tussaud-tól: a tűzoltókat pont úgy állították be, ahogy anno a Times címlapján szerepeltek a 9/11-es katasztrófa után. Az eredeti kép piciben a háttérben látszik. Még további hírességek a galériában.

Arra is rájöttem, hogy a legtöbb sztár a valóságban picike. Johnny Depp mellé például még egy magassarkút sem tudnék felhúzni, pont olyan magas, hogy ha a fejem a vállára hajtom, már nem kényelmes. Tudom, mert természetesen kipróbáltam:) Persze van a másik végletből is egy-kettő, találkoztunk akkora kosarasokkal, akiknek még a válláig sem értem.

(Ha szeretnétek olyan sztárt látni, akit nem töltöttem fel, szóljatok, és megnézem, hogy lefényképeztem-e:) Az itt és a galériában láthatóakon kívül vannak még politikusok, zenészek, festők, és egy-két sportoló is.)

Úgy fest, ma ilyen mozis nap volt: Tussaud néni is vetített nekünk filmet, méghozzá négydimenziósat. Ez úgy működik, hogy kapsz egy 3Ds szemüveget, és megnézheted Ózt a Nagy Varázslót 17 percben, Judy Garlanddal a főszerepben, továbbá extra effektekkel: füstbefúvás, buborékok, szél (a tornádós jelenetben nagyon hideg volt a nézőtéren) és ha dobálóznak a filmben, akkor bizony az ülés is hátbavág. Fura volt:)

Persze a kötelező tourist-fotózás itt sem maradhatott el, Barack Obama és Edward a vámpír társaságában csak pénzért lehetett lélekmásolatot kapni. Köszöntem, nem kértem. Lehetett volna Supermaneset is játszani, ez már izgisebb volt, hiszen rám adták volna a jelmezt, és a Greenbox-technológiának köszönhetően röpködhettem volna a város felett, de inkább ezt is kihagytam.

Ezután shoppingoltunk a világ legnagyobb áruházában a MACY'S-ben, már aki shoppingolt, mert engem az ilyenek kevésbé hoznak lázba. Mondjuk a gyerekosztályon amikor megláttam a cuki pici farmereket meg bőrdzsekiket meg motoros pólókat, akkor kis híján ellágyultam és azonnal gyereket akartam, de aztán mégsem. Ezen kívül csupán annyit tudok elmondani az ominózus boltról, hogy fából készült, nagyon szép régi mozgólépcsője van.

Ebédünket a Bubba&Gumpban fogyasztottuk, erről már meséltem:) Elég nehéz volt olyan kaját találni, ami nem konzisztált rákot, de nagy nehezen teljesítettem a feladatot, és kis híján kipukkadtam a BBQ szószos-hagymás-disznóhúsos minihamburgertől, pedig a négyből csak kettőt tudtam megenni. Ellenben aki arra jár, feltétlenül kóstolja meg, mert nagyon finom. (Mondjuk a BBQ nekem amúgy is a gyengém.)

Ebéd után az NBC stúdió várt ránk, ahol megmutattak egy csomó díszletet, ahol borzalmasan izgi műsoroka tszoktak készíteni, kár, hogy mi ebből egyet sem láttunk itt Magyarországon. (illetve némelyiket lehet, hogy vetítik, de én ugye nem nézek tévét:)) Vannak persze a csatornának olyan sorozatai, amiket még én is ismerek (Jóbarátok, Office, Dr. House), de azt pont nem mutatták meg, hogy hol készül. Ettől függetlenül örülök, hogy bementünk. Itt volt tán az egyetlen értékelhető turistalehúzás: két önkéntes egy híradórészletet játszhatott el, időjárásjelentéssel, rövidhírekkel, súgógéppel, mindennel, ha nem lettem volna olyan szégyellős, lehet, hogy bevállaltam volna. Max nem veszem meg a végén a DVDt:)

Breaking news: miközben ezt írom, a nappaliban szól a híradó, amiből kiderül: az a pár szem eső, ami addig volt, amíg mi a stúdióban élvezkedtünk, New York más részein tornádókkal kísért vihart aratott (nyilván szelet vetett) egy nő meg is halt, mert rázuhant a fa a kocsijára.

Borzasztó mázlisták vagyunk.

NBC után Rockefeller Center, napnyugtakor, a szokott petting után hirtelen felindulásból 67 emeletet lifteztünk felfelé (a lift teteje átlátszó, marha látványos a dolog:D), és napnyugtakor is megtekintettük a várost. Megbámultuk, ahogy besötétedett, kigyúltak a fények, kivilágították a híres és nem híres épületeket (az Empire State Buildinget csak a szokásos fehérrel, de szeptember tizenegyedikén láttuk rajta az amerikai trikolort is messziről), de a fényképezőgép lemerült, szóval csak telefonnal kattintottam párat. Ez az élmény csak az enyém marad:D

Most már tuti, hogy tudnék itt élni. Hiába, imádom a magasságot.

Az utolsó képek, mielőtt meghalt a gép

A mai program igen meglepő volt egy turistacsoporthoz képest; reggel temetőbe mentünk, utána főztünk. Mivel hivatalosan rokonlátogatóban vagyunk az országban, úgy gondoltuk, nem csak az élő, hanem a holt rokonok is megérdemlik a tiszteletet, még akkor is, ha szerény személyem például egyikükkel sem találkozott korábban. Be a taxiba (erről bővebbet majd a végén, ha lesz még kedvem blogolni), de a pakisztáni sofőr természetesen nem tudta, merre lehet a temető, és kitett minket egy másiknál. Mondták ott, hogy no problem, a nekünk kellő temcsi alig két mérföldnyire van, közel a buszmegálló, simán elvisz odáig. Hahó, mondtuk, minek nekünk buszmegálló, fejenként két csodaszép lábbal vagyunk megáldva, elvisznek ezek bárhová (ennyit a tegnap hőn áhított pihenőnapról). Azt hiszem, ekkor néztek először totál hülyének, a temetők ugyanis egy kertváros jellegű városrészben fekszenek, ahol biza' kevés a turista, a helyiek pedig leginkább autóval közlekednek - ez a gyaloglás-dolog arrafelé nem túl népszerű.

Némi kutyagolás után sikeresen megtaláltuk a helyes temetőt, ahol a személyzet nagyon segítőkész volt, még térképet is kaptunk az elhunyt pereputty felleléséhez. Éppen a sírok közt tekeregtünk, amikor egy ott dolgozó (sírásó vagy kertész, ki tudja?) odalépett hozzánk, és megérdeklődte, mit keresünk. Mondtuk, hogy sírkövet, "Nagy" feliratút, erre mint aki az összes halottal köszönőviszonyban van, elvigyorodott, és másodperceken belül - a térkép segítsége nélkül egy hatalmas temetőben! - odavezetett minket a családhoz. Amúgy imádtam azt a tipikus afro-amerikai akcentusát, de ez most más kérdés.

Elbeszélgettünk a sírnál egy kicsit, meghallgattuk keresztanyámtól az ominózus rokonok történetét: 1903-ban a család hat gyerekéből négyet feltettek az első Amerikába tartó hajóra, a legkisebb, még csak tizenkét éves volt, s mindezt a videochat és az e-mail előtti időszakban - iszonyatos fájdalom lehet a szülőknek. És ebből le is lehet vonni a következtetést, hogy milyen anyagi körülmények közt éltek a magyar családok a huszadik század hajnalán.

Miután végeztünk a megemlékezéssel, laza másfél órás kutyagolás után eljutottunk a metróig, ám eközben többen is megálltak mellettünk kocsikkal, és aggodalmas arccal kérdezték, hogy amúgy jól vagyunk-e. Nesze neked, sétafika.

Utunk megint átvezetett egy kínaiak lakta részen, itt volt alkalmunk besétálni egy szupermarketbe, hát az volt csak a zsibvásár! Ezerféle egzotikus gyümölcs, zöldség, élő hal (nem merült ki a kínálat a pontyban), teknős, és hatalmas rákok - természetesen nem háziállatnak. Részemről rossz néven veszem az ilyenfajta állatkínzást, de tény, hogy lenyűgöző volt a kínálat.

 Mint említettem, az ebéd ezúttal a mi művünk volt (már amennyiben belevehetem magam a "mi"-be, ugyanis unokatestvérem - szakács lévén - hamar elzavart a kaja közeléből, mert több bajt okoztam, mint segítséget). A nagypapa tehát kapott a születésnapjára (merthogy ez volt a főzés apropója) tejfölös csirkepaprikást tojásos nokedlivel és uborkasalátával, valamint szilvás gombócot jó magyar módra. Meg is telt a bendőnk! A délutáni programot pedig ő biztosította: családi történetekkel fűszerezett diavetítést tartott. Eleinte berzenkedtünk ugyan egy picit az ötlet ellen - több száz képet készített elő - de utána eszembe jutott, hogy voltaképpen én szeretem azt hallani/látni, hogy a szülők is voltak gyerekek, követtek el hibákat, voltak botlásaik. Meg amúgy is jók a családi sztorik:)

A bejegyzés született: valahol egy parkban.

Ma van a napja a Duracell-nyuszik lemerültének.

Ma korábban indultunk el mint tegnap, így volt alkalmunk megfigyelni a környékbeli iskolásokat: feketék, tarkák, a fehér errefelé ritka. Leginkább kínaiak, indiaiaiak és különféle spanyolszármazékok lakják a környéket, fekete gyerekeket szórványosan, fehéret meg assz'em egyet sem láttunk. Viszont láttunk egy csomó olyat, amit eddig csak filmekben: iskolai egyenruhát, sárga iskolabuszt (rengeteget!), meg Cross Guardot, akinek az a feladata, hogy a gyerekekre figyeljen a zebrán. Továbbá a koránkelés aranyat ér: volt hely a metrón és láttuk a Good Morning, America! felvételét.

Reggeli után átszeltük hosszában Manhattant, a Times Square-től a Flatiron Building (Vasaló-ház) érintésével a Brooklyn-hídig. A Vasaló-házat már azóta meg szerettem volna tekinteni élőben, mióta a Godzillát könyvben olvastam, mert el nem tudtam képzelni a leírás alapján, hogy ilyen épület létezhet. Felettébb mókás egy valami, tényleg úgy néz ki, mint a régi szenesvasalók. Innen a kínai negyeden keresztük vezet az út a hídig. Gondoltam a kínai negyedek mindenhol egyformák, de úgy fest, a Sárkány Centernek is van még hova fejlődnie. Az otthonról ismert vegyesfelvágott kirakodóvásáron túl, ahol pont ugyanazt lehet kapni, itt vannak mindenféle ismeretlen egzotikus alapanyagok is kirakva, nagy ládákban: a szárított ráktól kezdve a sárkányvirágon át a változatos mitökömikig.

A hídnál megint happeningbe botlottunk: rendőrautók, helyben lebegő helikopterek és egy komplett TV-stáb jelenléte arra utalt, hogy itt bizony valami izgis lesz. Konkrétabban egy ürge akarta a vízbe vetni magát, mert unta már a földi pályafutást. Nem tudom, mi lett a dolog vége, ahhoz ugyanis, hogy az ember feljusson a hídra, legalább egy órát kell gyalogolni visszafelé (na jó, lehet hogy csak felet, de akkor is), az esemény pedig véget ért, mire mi megérkeztünk.

Tudjátok, hogy mi az oka annak, hogy a légiversenyeket Budapesten és nem New Yorkban tartják? Ezek a hidak alatt nem kihívás átrepülni. A legtöbb még akkor épült, amikor az óceánjárok és esetenként a vitorlások is behajtottak New Yorkba, így szükség volt erre a magasságra. Ma már általában a külső kikötőket választják, ami valahol érthető, részint mert újabban odafigyelnek a víz tisztaságára, részint mert láttunk akkora óceánjárót, ami magasabb volt, mint a parton mellette álló 10+ emeletes házikó...

A Brooklyn híd pont az ellenkezője a Central Parknak, ez ugyanis hatalmasnak látszik, de nagyon, viszont átlag gyalogtempóban negyed óra alatt végig lehet rajta sétálni. Sajnos a közepén épp felújítás volt, így ahonnan a legizgisebb lett volna, nem lehetett mást látni, csak a paravánokat kétoldalt. Egyik oldalon Manhattan, másik oldalon Brooklyn, középen a folyó, távolban messziről a Naccsasszony. Azért nincs jobb kép a hídról, mert a saját fényképezőgépemnek pont New York közepén kellett meghalnia, és még nem sikerült lementenem a képeket - viszont a kölcsöngépre kevesebb kép készült. Ekkor még.

Ebéd óta itt ülönk a parkban, és pihegünk. No nem azért, mert olyan jó volt a kaja, a mai étek kivételesen nem kerülne be az "NYC büfétől büféig" sorozatba, ha egyszer megírnám, de legalábbis a top10be biztos nem. Viszont már negyedik napja nonstop megyünk, szerintem egy fél Kéktúra van a talpainkban, úgyhogy pont kapóra fog jönni a holnapi pihenőnap.

 Nagyobb képek, még több képek cimkézve, és kommentelhetőek is (kiegészítve a Central Parkkal és a mókusaival) itt.

Kilátás a hídról - az a szöszméte középen a Szabadság-szobor

A nap hátralévő részének emlékei sajnos elvesztek, mivel este elfelejtettem kiegészíteni a blogot. Majd ha egyszer hozzájutok a képeimhez abból tán rekonstruálni tudom.

Ma volt az első olyan nap, ami hétköznapra esett - rögtön nem is volt olyan egyszerű bejutni a városba metróval. Nem ülőhely, de álló sem igazán akadt, mint a japán tömegközlekedésben, itt is úgy kellett benyomakodni a kocsiba.

Ma reggel a pénzszagra gyűltűnk, irány a Wall Street, a New York-i tőzsde és a fontos helyek, ahol fontos emberek pénzt csinálnak. De nem csak a pénzcsinálókat bámultuk meg, hanem bementünk a Wall Street egyik kis templomába is (egészen érdekes, hogy a felhőkarcolók mellett a nagyobbfajta templomok is kis kápolnának tűnnek csupán), ami igazi felüdülés volt - nem csak mert gyönyörű és Európára emlékeztet, de a hangszigetelése miatt is - először sikerült elmenekülni az állandó zaj elől, ami ebben a városban van. Kertjében egy temető található, ahol a munkavédelmi sisakos építőmunkások és az öltönyös pénzemberek egyaránt a padokon - vagy a sírokon! - ülve ebédeltek épp.

Ömlesztés: Trinity Church, temető, és a World Financial Center kívül-belül. Az a fás dolog az a híres télikert.

Annyira belemerültünk a pénzérzésbe, hogy a World Financal Center aulájában ebédeltünk egy japán gyorsétteremben, és meglepően finom volt ahhoz képest, hogy én eddig azt hittem, nem rajongok a japán konyháért. Sétáltunk utána a Hudson folyó partján és a Battery Parkban, levettük a cipőnket, és hemperegtünk a fűben, mint minden tisztességes New York-i, és csak simán élveztük az életet.

Mióta itt vagyunk, úgy voltam New York-kal, mint az egyszeri parasztember a zsiráffal: szép-szép, de otthonra azért nem kéne. De tele pocakkal a folyóparton üldögélve a fűben, ahol látszott messziről a Szabadság-szobor (ma pillantottuk meg először, egyelőre még egész piciben), a folyó túlpartján csillogtak a napsütésben a felhőkarcolók, a szellő az óceán illatát hozta magával... Ehhez azért hozzá tudnék szokni. Az a környék olyan, mint egy szelet szabadság, de tényleg. Márpedig aki a régi időkben közelítette meg a várost, ebből az irányból érkezett - érthető tehát, ha sokak számára szerelem volt első látásra. Klasszisokkal jobb, mint például a reptér:)

Hudson, New Jersey (a szomszéd állam a folyó túlpartján) és a Szabadság szobor - piciben.

Mikor nagy nehezen kicsodálkoztuk magunkat és elszakadtunk a látványtól, a Central Park felé vettük az irányt (nem, a Central Perkben nem voltunk). Ez egy igen érdekes képződmény. Amikor az ember bemegy, akkor nem is tűnik olyan nagynak, hiszen a fák fölött minden oldalon tisztán látni a felhőkarcolókat, amik körülveszik. Ehhez képest egy órát kóvályogtam a parkban, és még csak egy icipici szeletét láttam az egésznek. Nincsenek képek, mert sehol nem találom - de majd lesznek.

Az este következtével a ragyogó napsütés után az eső is megtalált minkat, saaaaajnos kénytelenek voltunk egy játékboltba menekülni előle. Szeretném hangsúlyozni, hogy a háromemeletes boltban megtartóztattam magam, és egyetlen plüssfigurát sem vásároltam.

Utána pedig valahogy - ki tudja, hogyan?  - a Times Square-n találtuk magunkat. Szintén három emeletnyi játékboltban. Először a bolt legnagyobb érdekességének az aulában elhelyezett óriáskereket találtam - óriáskerék egy boltban, értitek - de aztán egy T-rex üvöltött a bolt közepéből, szóval a kerék már egyáltalán nem tudott felizgatni. (Ja, nem kicsit dínómániás vagyok). Elég rossz a szemmértékem, úgyhogy nem mondanám biztosra, de közel élethű volt a dioráma, morgott, forgatta a szemét, pislogott, és leginkább csúnyán nézett. Szóval engem maximálisan meggyőzött.

Az est befejezéséül még egy pici Times Square nézegetés, csak úgy a változatosság kedvéért, aztán mars haza kipihenni a napi fáradalmakat.

Elég nehéz ezen a felületen a képeket szerkesztgetni, vagy csak nekem nem áll ujjamra a blog.hu, szóval ezért kapjátok úgy, ahogy.

(A képek nagyobban, valamint további exklúzív képek itt elérhetőek).

Figyeljétek a lazaságnak álcázott dicsekvést a következő mondatban: mai reggelinket a Times Square egyik kávézójában, konkrétabban az Europa Café-ban kezdtük. (A kaja még egy darabig fontos része marad a napi bejegyzéseknek, borzasztó finom dolgokat ettünk (nagyon drágán) - külön blogot lehetne róla írni). Eredetileg a Hard Rock Café-t céloztuk meg birge enyhe nyomására, de technikai okok miatt (például a 16 dolláros ár) úgy döntöttünk, inkább csak nézelődünk. Mire befejeztük a nap legfontosabb étkezését, lezárták a tér nagy részét, ugyanis a szezonnyitás tiszteletére egy koncertet szerveztek, amibe sajna épp hogy belehallgattunk. A Broadway színészei dacolva a hűvös idővel, felálltak a színpadra, és az aktuálisan futó darabokból énekeltek-táncoltak el jeleneteket. Azt hiszem, legjobban az tetszik ebben a városban, hogy itt mindig történik valami izgalmas. Viszont elég szoros a programunk, így épp csak belehallgattunk, és már rohantunk is a Planet Hollywood felé, hogy átvegyük a korábban megrendelt New York Pass-okat.

Itt most megállok egy pillanatra, hátha akad az olvasók közt olyan, aki felbuzdulva példámon, szintén New Yorkba kíván nyaralni menni. Ez itt a reklám helye: ez a pass egy kártya, amit különféle konstrukcióban lehet venni (mi a hét naposat választottuk), és ingyenes belépést nyújt egy csomó helyre - nagyjából az összes olyan látványosságot meg lehet nézni vele, amit az ember elsőre meg akar nézni New Yorkban. Az interneten rendelve, személyes átvétellel 158 dollárba került (durván 35e forint) de már az első nap legalább száz dollárt megspórolt nekünk. Ha lesz időm/kedvem, majd kiszámolom, hogy pontosan mennyi pénzt nyertünk a passal.

Reklám off. A Planet Hollywood egyébként egy étterem, aminek az alsó szintjén bolt van, továbbá filmes relikviák, például Travolta bőrdzsekije a Szombat esti lázból, amiből nem csak az derül ki, hogy Travolta korábban sokkal soványabb volt, mint manapság, de az is, hogy sokkal kisebb is. A bőrdzseki simán lehetne az enyém is - ami vagy azt jelenti, hogy nőhöz méltatlanul széles vállam van, vagy azt, hogy Travolta egy nyeszlett girnyó.

A bőrdzsekit nem fényképeztem le, de itt van nektek Bruce Willis cucca a Pulp Fiction-ből.

Ezen izgalmak után jött itt-tartózkodásunk fénypontja, az egyetlen látnivaló, ami miatt egyáltalán érdemes volt betennem lábamat az országba, ahol megkoronázhattam két évnyi biztonság-és védelempolitikai tanulmányaimat: bejutottam az ENSZ székházba. Azon olvasók számára, akik nem érzik át ennek magasztosságát, elmesélném, hogy ez olyan, mint egy informatikusnak az IBM, vagy az AppleStore (ahol egyébként szintén voltam), csak még sokkal nagyobb durranás. Legalább három olyan tantárgyunk volt, ami szinte kizárólag az ENSZ történetéről, működéséről, misszióiról szólt, és még néhány olyan, ami közvetve ezzel foglalkozott. Kifejezetten szivatós is votl köztük. Ó, hányszor átkoztuk el az egész szervezetet! Erre fel egyszercsak ott álltam a nagybetűs Közgyűlés termében, végigsétáltam a kiállításon, és átéreztem a világbéke szellemét. Mindezt "csupán" tizenhat dollárért (erre pont nem jó a Pass). Ez az összeg nem csak azt biztosította számomra, hogy beléphettem, de egy idegenvezető (no meg az Audioguide) megnyugtatott, hogy végtelenül okos, művelt, zseniális lány vagyok. Ugyanis különösebben új információt nem adtak át. Oké, persze volt néhány számszerű adat, meg a kiállítási tárgyakat sem tudtam, hogy melyik nemzet adta ajándékba, de a működéssel kapcsolatban nem tudtak újdonságot mondani. Lehet, hogy mégsem volt hiába ez a rengeteg tanulás? Úgyhogy volt lehetőségem arra koncentrálni, hogy átérezzem a hely szellemét, és igyekezzek olyan fényképeket készíteni, amiből majd később is emlékszem, mit láttam. Utóbbi elég kihívást állított elém, mert az idegenvezető úgy hajtott minket, hogy ezt a technikát feltétlenül meg kell jegyeznem a későbbi Sziklakórház-túrákra. Próbáltam néhány iwiw-gyanús képet is készíttetni magamról (tudjátok, birge a közgyűlésen, birge Ban Ki Munnal, az ENSZ főtitkárával, meg ilyesmik), de egyszerűen olyan szinten antifotogén fejem van, hogy a legnagyobb jóindulattal sem reklámozható. Bocs, Rapci, nem lesznek Rapciszívnek kedves képek.

ENSZ-székház (egy része)

Itt zajlik a Közgyűlés. (a kép jobb oldalán lévő arc ismeretlen.)

Ebédelni az Amisokhoz mentünk, van ugyanis egy Amis bolt a közelben, ahol nem csak alapanyagokat kapni, hanem van egy kis, ámde annál finomabb kajákat áruló büféje is.

A délutáni program pedig diavetítés volt, á la nagypapa: megnézhettem családtagjaimat fiatalon, apámról például kiderült, hogy úgy nézett ki, mint valami csehszlovák filmszínész (bár a jelenlévők szerint egy konkrét magyar filmszínészre hasonlított, csak nem jegyeztem meg, hogy melyikre). Bizonyosságot nyert továbbá az a szomorú tény is, hogy a birgék a nagyorrúak családjába tartoznak, több generációra visszamenőleg. So bad.

Este persze visszalopóztunk a Times Square forgatagába, teljes díszkivilágítás, továbbá wowok hosszú sora - olvassátok vissza a tegnapi blogot:) Az egyik bolt például úgy próbálja meg becsábítani az embereket, hogy a homlokzatán lévő hatalmas kivetítő egy kamerával van összekötve, ami a nyüzsgést filmezi. Így lettünk sztárok, és kerültünk hosszas percekre fel egy kivetítőre:)

Times Square és a rengeteg kivetítő. A legalsó kivetítőn a fénypont (vaku) én vagyok.

New Yorkban nem csupán forgatnak, hanem követnek is filmeket (és most nem csak a Twitterre gondoltam). Voltunk ugyanis ma egy Bubba Gump Shrip&Co. fedőnevű boltban. Ha valakinek esetleg nem rémlik, elárulom, hogy a Bubba&Gump a Forrest Gump című filmben Forrestnek és barátjának a cége volt, tudjátok, a rákász. Ennek a boltnak az emeletén étterem, a földszintjén pedig bolt van, ahol különböző, a filmhez kapcsoolódó emléktárgyakat lehet venni, kezdve a "Run, Forest, Run!" feliratú tábláktól a "Stop, Forest Stop" feliratokon át egészen "Life is a box of chocolate" feliratú bonbonokig.

Holnap folytatódik, stay tuned!

A bejegyzés kezdődött a Fifth Avenue egyik kávéházában, majd este a nagypapánál fejeződött be, miközben a szomszéd wifijét próbáltuk lopni.

A nagypapa Queens-ben lakik, ez az a része a városnak, amit nem szoktak mutogatni a filmekben. Inkább lakónegyed, nem túl látványos. Vannak kis, két-háromszintes, egymáshoz bújó varna téglaházak, zöld parkok, széles utak, ahol lehet sétafikálni. Meg egy pár tízemeletes - mint például amilyenben a nagypapa is lakik. Egyszóval lakótelep. A "fő"utcán fut a magasvasút, ami a belvárosban már metrónak álcázza magát. Tériszonyosoknak nem ajánlott, elvonási tünetekkel küzdő motorosoknak, mint például én, viszont nagyon is megfelel: az állványzat csak egy picit szélesebb, mint a sínpár, a vasút pedig bedől a kanyarban. Nem gyengén! Szívbajosoknak ijesztő látvány:)

 

Chysler - ugye, hogy ugye?

Rockefeller Center, Prométheus a Center előtt, valamint a halon halagoló amazon.

Amikor kiücsörögtük magunkat, megebédeltünk, és szeptember 11 lévén meglátogattuk a WTC hűlt helyét, és a félkész épületet, ami majd egyszer a helyén lesz. Ahhoz képest, hogy 2009-re akarták befejezni... Volt egy kis megemlékezés is, de a nagy tömegre való tekintettel az emlékmúzeum kiállítását kihagytuk, inkább visszamentünk Rockefeller bácsiékhoz, ahol én rendőrökkel ismerkedtem. Ez úgy történt, hogy gondoltam milyen jópofa lenne lecsúszni a korláton, de négy fakabát bácsi ebben a pillanatban lépett be a képbe, én meg ilyedten leugrottam a korlátról, nehogy már az első napomon börtönbe zárjanak, vagy megbírságoljanak, vagy bármi. Ám ők ehelyett nevetni és biztatni kezdtek, mondván hogy "It's okay, you can do it, it's not illegal. Just don't hurt yourself." Hát nem jópofák? Ezekután naná, hogy lecsúsztam.

 

Ground Zero: itt tart az építkezés az ikertornyok helyén. Elég sok van még hátra:S

 

"Haza"felé útba esett a Times Square, meg a Broadway, és ez volt a pillanat, amire vártam: végre New Yorkban éreztem magam. Igen, ez _pont_ olyan, mint a filmekben. Minden csalódásom elszállt egy pillanat alatt: épp szürkült, így elég látványos volt az a rengeteg kivetítő, ami nem csak fényárba borítja az alatta bolyongó tömeget, de legalább öt fokot dob is a tér hőmérsékletén. Egyetlen hang jött ki belőlem: wow! (mindennek környezetvédelmi okai miatt csak később kezdtem szomorkodni, az első benyomás letaglózó volt.)

 

 

Kezdjük hát a Nagy utazást. Mint minden nőnek, nekem is a csomagolás volt az első számú kihívás. Nemtávirat családjától kölcsönkaptam legnagyobb bőröndjüket (ha birge koncentrátumba vágja magát, simán belefér) és elkezdtem megtölteni. A legtöbb nővel ellentétben nekem azonban nem a ruhadarabok vagy a cipők száma okozott problémát, hanem a könyvek. Mennyit kell vajon csomagolni belőlük, hogy két hétig elég legyen?

Nagy nehezen vettem az akadályt, és hipp-hopp már a reptéren is voltam. A jótanácsok hatására otthon hagytam kedvenc töltény-nyakláncomat, s milyen jól tettem – simán megbuktam volna vele az első rostán. Egy nem túl humoros egyénsrác ugyanis már a sorban álláskor ellenőrizgetni kezdte az embereket: kié a bőrönd, ki csomagolt bele, mikor csomagolt, pakolt-e bele más, hozzáfért-e más a bőröndhöz, akad-e benne bomba, fegyverszerű tárgy, kaptunk-e ajándékot mostanában (Nemtávirat vasárnapi ajándéka, Babfi kis híján az utazásomba került). Ésatöbbi.

De megvolt a level kettes szint is. Jelen pillanatban büszkén írhatom, hogy egy Boeing 747 (avagy 767, ez nem egészen egyértelmű) fedélzetén csücsülök, és életemben először az óceánt bámulom. Nagyon féltem, hogy ezt nem lesz alkalmam megpillantani, mert egész Európa felett felhők rostokoltak, de aztán Írországnál elfogytak a báránykák, épp egy pillanattal előbb, mint hogy elhagytuk volna a kontinenst. Határozottan szép látvány volt.

Nem nagyon látszik, de ez az utolsó pillantás az öreg kontinensre. Sasszeműek láthatják.

Turistaosztályon utazunk, ez például pont olyan, mint a filmekben: üvöltö kisgyerekkel előttem, rugdosódó utassal mögöttem, a kaja messze nem Gundel, és ráadául kevés is. A narancslé ugyan finom, de vigyázni kell vele a repülőn, mert ha én egyszer hosszas vívódás után elindulok a repülő nem túl illatos toalettje felé, azonnal rám szólnak, hogy kapcsoljam be a biztonsági övet, mert jön a légörvény. Szóval ha menni kell, akkor gyorsan kell menni, mert később nem lesz rá lehetőség.

Vannak monitorok is, default állapotban a magasságot, sebességet, hőmérsékletet, térképet, meg ilyesmiket mutatnak, van egy térkép is, amin látszik, hol járunk, ez tök izgis. Ha nem ez megy, akkor filmeket vetítenek rajta, kezdetnek például a Szupercsapatot kaptuk, de a fülhallgató minősége miatt inkább szkippeltem a filmnézést – úgysem értettem belőle semmit.

Mielőtt meggyanúsítanátok, hogy csak panaszkodni tudok, elvonulok szunyókázni, vagy mégis megnézem, most épp mit adnak a tévében.

Ez pedig itt az első pillantás az újra.

Később

Minden tiszteletem a pilótáé: úgy tudta letenni a gépet, hogy nem akart az agyam kirobbanni a fülemen, pedig a repülésből egyedül a hosszas landolási folyamatot utálom. Meg is érdemelte a tapsot. Utána már majdnem beléphettünk az országba, röpke két órácskát kellett sorban állni a vámtisztek előtt (kábé hárman voltak, és egyszerre több repülő is befutott, mi pedig az elsők közt voltunk a sorban - képzeljétek az utolsókat!), akik kifaggattak, miért jövünk az országba, hol fogunk lakni, mit művelünk otthon, és még ujjlenyomatot is vett tőlünk, biztos, ami biztos. Innen már csupán egy órányi taxizás várt ránk (igazi sárga taxival!), és sok-sok év után először megláthattam a nagypapámat. Beszélgetés, kidőlés - ezen a napon még semmi blogbavaló nem történt velünk:)