Kezdjük hát a Nagy utazást. Mint minden nőnek, nekem is a csomagolás volt az első számú kihívás. Nemtávirat családjától kölcsönkaptam legnagyobb bőröndjüket (ha birge koncentrátumba vágja magát, simán belefér) és elkezdtem megtölteni. A legtöbb nővel ellentétben nekem azonban nem a ruhadarabok vagy a cipők száma okozott problémát, hanem a könyvek. Mennyit kell vajon csomagolni belőlük, hogy két hétig elég legyen?

Nagy nehezen vettem az akadályt, és hipp-hopp már a reptéren is voltam. A jótanácsok hatására otthon hagytam kedvenc töltény-nyakláncomat, s milyen jól tettem – simán megbuktam volna vele az első rostán. Egy nem túl humoros egyénsrác ugyanis már a sorban álláskor ellenőrizgetni kezdte az embereket: kié a bőrönd, ki csomagolt bele, mikor csomagolt, pakolt-e bele más, hozzáfért-e más a bőröndhöz, akad-e benne bomba, fegyverszerű tárgy, kaptunk-e ajándékot mostanában (Nemtávirat vasárnapi ajándéka, Babfi kis híján az utazásomba került). Ésatöbbi.

De megvolt a level kettes szint is. Jelen pillanatban büszkén írhatom, hogy egy Boeing 747 (avagy 767, ez nem egészen egyértelmű) fedélzetén csücsülök, és életemben először az óceánt bámulom. Nagyon féltem, hogy ezt nem lesz alkalmam megpillantani, mert egész Európa felett felhők rostokoltak, de aztán Írországnál elfogytak a báránykák, épp egy pillanattal előbb, mint hogy elhagytuk volna a kontinenst. Határozottan szép látvány volt.

Nem nagyon látszik, de ez az utolsó pillantás az öreg kontinensre. Sasszeműek láthatják.

Turistaosztályon utazunk, ez például pont olyan, mint a filmekben: üvöltö kisgyerekkel előttem, rugdosódó utassal mögöttem, a kaja messze nem Gundel, és ráadául kevés is. A narancslé ugyan finom, de vigyázni kell vele a repülőn, mert ha én egyszer hosszas vívódás után elindulok a repülő nem túl illatos toalettje felé, azonnal rám szólnak, hogy kapcsoljam be a biztonsági övet, mert jön a légörvény. Szóval ha menni kell, akkor gyorsan kell menni, mert később nem lesz rá lehetőség.

Vannak monitorok is, default állapotban a magasságot, sebességet, hőmérsékletet, térképet, meg ilyesmiket mutatnak, van egy térkép is, amin látszik, hol járunk, ez tök izgis. Ha nem ez megy, akkor filmeket vetítenek rajta, kezdetnek például a Szupercsapatot kaptuk, de a fülhallgató minősége miatt inkább szkippeltem a filmnézést – úgysem értettem belőle semmit.

Mielőtt meggyanúsítanátok, hogy csak panaszkodni tudok, elvonulok szunyókázni, vagy mégis megnézem, most épp mit adnak a tévében.

Ez pedig itt az első pillantás az újra.

Később

Minden tiszteletem a pilótáé: úgy tudta letenni a gépet, hogy nem akart az agyam kirobbanni a fülemen, pedig a repülésből egyedül a hosszas landolási folyamatot utálom. Meg is érdemelte a tapsot. Utána már majdnem beléphettünk az országba, röpke két órácskát kellett sorban állni a vámtisztek előtt (kábé hárman voltak, és egyszerre több repülő is befutott, mi pedig az elsők közt voltunk a sorban - képzeljétek az utolsókat!), akik kifaggattak, miért jövünk az országba, hol fogunk lakni, mit művelünk otthon, és még ujjlenyomatot is vett tőlünk, biztos, ami biztos. Innen már csupán egy órányi taxizás várt ránk (igazi sárga taxival!), és sok-sok év után először megláthattam a nagypapámat. Beszélgetés, kidőlés - ezen a napon még semmi blogbavaló nem történt velünk:)