A bejegyzés eleje a turistahajón született.

Reggeli: Grand Central, utána enyhe bámészkodás a Waldorf=Astoriában, minden szállodák szállodájában, ahogy ezt a velem jelenlévő vendéglátósok a lelkemre kötötték. Éppen ezért csak lábujjhegyen mertem mászkálni, és levegőt sem vettem. Ha sok pénzem lesz, fordítva csinálom majd: a Waldorf=Astoriában reggelizem, és a Grand Centralon bámészkodom.

Ezután hajós nap várt ránk a mai napon: az Intrepiden kezdtünk, ez szívem egyik régi vágya volt, mert bár nem értek a repülőgépekhez, hajókhoz és egyéb hadicuccokhoz, azért nézegetni még szeretem őket.

Az Intrepid hadihajó 1943ban (egészen pontosan augusztusban) hagyta el először a kikötőt, és a hetvenes évekig szolgálta büszkén az Egyesült Államokat. (Ha sokáig tartózkodom még az országban, teljesen át fogom venni ezt a giccses-patetikus stílust, meg az állandó vigyorgást, ahogy az itt dívik). Jelenleg van két túlzsúfolt fedélzete, tele mindenféle izgis dolgokkal, interaktív tárlatokkal (lehet például hajóskapitányosat játszani, meg csónakba ülni, és azt is ki lehet próbálni, mekkora hely van egy űrhajó vezérlőkabinjában: kicsi), és természetesen filmvetítés is van füsstel-fényekkel meg mindenfélékkel arról a napról, amikor egy kamikáze repülő csapódott az Intrepidbe. Nem utolsósorban pedig repülőgépekkel. Az Intrepid ugyanis repülőgépanyahajó. Fényképeztem is jónéhány gépet, majd BiG beazonosítja, mifélék, mert én nőből vagyok, és nem tudhatom;) A fő fedélzeten kívül vannak még olyan eldugott helyek is, amiket a turisták maguktól nem mindig találnak meg, így nem voltam benne egész biztos, hogy szabad-e egyáltalán ott lennem, hiszen kongtak az ürességtől. Ám mivel senki nem jött oda, hogy elzavarjon, és feliratozva voltak a dolgok, szorgalmasan fényképeztem - nektek.

A hajóhoz tartozik egy bejárható Concorde is, ami annyira nem érdekes (csak a középső folyosón lehet végigmenni, meg bekukkantani a pilótafülke ajtaján, de semmit nem szabad megtapizni), itt megtudtam, hogy a Concorde azért tűnt olyan csendesnek az utasok számára, mert gyorsabban repült, mint a saját hangja. Ez azért már valami.

Jár még a kiállításhoz egy tengeralattjáró is, itt egyrészt elmesélik, hogy a tengerészek csupán háromhetente (!) fürödhetnek, aztán megnézhetjük, hogy a hálófülkében milyen közel alszanak egymáshoz (és hogy csípheti az orrukat), és persze bepillanthatunk a mosdóhelyiségbe is, ami után az otthon lévő, eddig picinek tartott fürdőszobánk voltaképpen hatalmasnak tűnik.

Egyik hajó után jött a másik: három órás kirándulásra indulunk a vízen, mivel hálistennek ez is benne van a New York Passban. (ez itt folyamatosan a reklám helye). A program szerint elvileg megkerüljük egész Manhattant, de azt mondták, hogy a tegnapi vihar miatt olyan magas a vízállás, hogy nem kizárt, hogy félúton visszafordulunk. 

Folytatás későbbről.

És milyen igazuk volt! A legalacsonyabb hídnál (ez messze közelebb volt, mint a Brooklyn-Bridge) leállította a hajóskapitány a motort, és csak óvatosan csordogáltunk át, nehogy véletlenül fennakadjunk, illetve ha mégis, ne nagy sebességgel szálljunk be legalább az építménybe. Egészen hihetetlen volt, tényleg csak pár méter választotta el a hajó tetejét a hídtól, magasabb ember simán megfoghatta volna! Leginkább WOW.

Hát ez közel volt!

Az a pici piros valami a George Washington híd lábánál egy világítótorony, amit még 1889-ben, jóval a híd megkezdése előtt építettek oda, azért, amiért a világítótornyokat szokták: hogy világítson. Amikor elkészült a híd, akkor el akarták bontani a világítótornyot, csakhogy jött egy Hildegarde Swiftnevű író, és írt egy mesekönyvet The Little Red Lighthouse and the Great Grey Bridge (A kicsi piros világítótorony és a Nagy Szürke Híd) címmel, amitől aztán a címadó világítótornyot meg kellett tartani. Szerintem aranyos:) A teljes történet ennél kerekebb, itt található.

A hajókázás után megfáradva mentünk törzshelyünkre, a Times Square-re, és tettünk egy próbát. Létezik ugyanis egy jegyiroda, ahol az utolsó pillanatokban lehet félárú jegyeket venni az épp futó Broadway darabokra, és gondoltuk ezt meg kéne próbálni, de mivel féláron is 78 dollár volt az Operaház Fantomja, ezért ez kimaradt az életünkből.

Továbbra is szeretném hangsúlyozni, hogy a feltöltött képeknek csak egy elenyésző részét teszem be a blogba - nagyon nehéz a szerkesztés, ezért ilyen csúnya - a többi mind-mind megtalálható a galériában, képaláírásokkal ellátva, és persze a kommentelési lehetőség is adott.