Kicsit elhanyagolódott a beszámoló, köszönhetően annak, hogy az utolsó nap már nem írtam papírblogot, a memóriám meg köztudottan igen véges. De most nekiugrunk a lehetetlennek: íme az utolsó nap eseményei!
Sajnos az utolsó reggelen elég pocsékul ébredtem, valami gonosz rosszullét keringett testemben, így hiába gyűrtem le utolsó, fantasztikus amerikai palacsintareggelimet, igazából nem esett jól. De azért megettem hősiesen.
Pedig milyen ínycsiklandóan néz ki!
A nyaralás utolsó napja a legtöbb esetben azt jelenti, hogy az ember már csak ténfereg, búcsúzkodik, szomorkodik, és csak azokat a helyeket járja végig, amiket korábban is meglátogatott, de mi mázlisták voltunk, mert a repülőhöz csak este hétre kellett kimenni, New Yorkban pedig mindig történik valami izgalmas.
A Broadway környékén például kirakodóvásár volt, "Broadway flee-market", ahol mindenféle színházi kellékeket lehetett bezsebelni. Voltak bakelitek, partitúrák, de olyan relikviák is, mint például a Hair jelmezei, vagy plüss-Antiochiai Szent Kézigránát. Ez utóbbit különösen nehezményezte a baráti kör, hogy nem vettem meg, de világváros ide vagy oda, az egésznek tényleg olyan Ecseri piac jellege volt*, én meg családi hátterem miatt irtózom a "régiségek" között történő turkálástól, valamint annak vásárlásától. Még akkor is, ha tudom: ilyen helyeken lehet kincseket találni. Pont ezért nem járok használtruha-boltokba is, hiába trendi mostanság. De eltértünk a témától.
Miután alaposan kinézelődtük magunkat, farmeresen-pólósan bevetettük magunk egy közeli csilli-villi sokemeletes szállodába, ahol engem a lift volt, ami teljesen elbűvölt: körbe teljesen üveg volt, és valami eszméletlen sebességgel mozgott a szálloda igen nagy halljában. Fel is mentünk vele, ameddig lehetett - ez valahol a negyvenedik emelet magasságában volt, onnan már csak belépővel - és izgatottan, pici félelemmel vártam a lefelé utat, hiszen ez a sebesség felfelé is elég izgis volt, de lefelé zuhanásélménnyel kecsegtetett. Amit álmomban nagyon szeretek, de ez nem jelenti azt, hogy ébren nem tartom ijesztőnek. De hát éljen az adrenalin:)
Sajnos a dolog nem jött össze, vagyis nem egészen, mert úgy néz ki, hogy másik is ezt a napot szemelték ki hazaindulásra: átlag 5-10 emeletenként megálltunk, és folyton be meg kiszálltak emberek, nagy bőröndökkel, jólöltözötten, és hiába ácsorogtam a lift belső üvegénél és kapaszkodtam a korlátba, ez csak esésecske volt, nem zuhanás. Na de majd legközelebb;) (mert lesz legközelebb.)
Zuhanok! Szabadon zuhanok... legközelebb.
Ezután - legalábbis a képek alapján ennyit tudtam rekonstruálni - elmentünk még a Central Parkba, meg a Grand Central állomásra, hogy egy búcsúpillantást vessünk ezekre is. Utóbbiban megint kellemes meglepetés ért (esküszöm, ezt a New Yorkot tökre az én számíze szerint rakták össze): Titanic kiállítás volt, pontosabban Írország így propagálja magát (Belfastnak ugye elég sok köze van a hajóhoz) turisztikai szempontból, de mivel született Titanic-rajongó vagyok, ezért még ez a kis reklámfelhang sem zavart. A hajón belül plazmatévéken kisfilmek, képek az építés folyamatáról, kis történetek voltak láthatóak, ami üdítő újdonság ahhoz képest, hogy a Titanic-anyagok általában inkább a süllyedésről szólnak, és nem a Titán felemelkedéséről. A bejáratnál egy részeges ír színész mesélte el egy részeg ír (állítólag igaz) történetét, aki arról lett híres, hogy csak az alkohol mentette meg az életét aznap éjjel. Valahol máshol is olvastam már róla, szóval nem teljesen légből kapott a dolog. Mindenesetre a pasi nagyon beleélte magát, én kb. 40 percig bírtam hallgatni, és még mindig nem ért a végére, mi viszont otthagytuk, mert kezdett szorongatni az idő.
Tökmindegy, hogy amerikai, vagy európai kacsa. Egyformák.
Épül a Titán.
A részeg ír.
Utolsó gyors pillantás a Times Square-re, majd nagypapánál könnyes búcsúzkodás, és irány a reptér.
Reggeli rosszullétem estére már kezdett komolyra fordulni, a reptéren becsekkolás után már komolyan gondolkodtam rajta, hogy inkább fel sem szállok, és nemtáviratnak is kétségbeesetten smseztem, hogy mondjon le mindenféle fogadóbizottságot, mert nem leszek olyan állapotban. Végülis felszálltunk, és próbáltam diszkréten meginterjúvolni a stewardesst, de kiderült, hogy semmilyen (értsd semmilyen!) rosszullétre alkalmas gyógyszert nem tartanak a fedélzeten, még egy ártatlan daedalont sem. Az enyém meg persze a nagytáskában volt. Én csak azt nem értem, hogy akkor a filmekben hogy tudnak rögtönzött műtéteket csinálni a repcsin? Illetve mégis hogy szállhatnak fel alapvető gyógyszerek nélkül egy tízórás útra???**
Hála a New Yorkban vásárolt új fülhallgatónak (minden centet megért), hazafelé már hallottam és értettem a vetített filmeket, így valamivel rövidebb volt az út, süvöltő kisgyerek sem volt, a rosszullétem is javult, de az evést azért gondosan kerültem. Amikor leszállt a gép Budapesten, büdösnek és koszosnak éreztem magam, de már nem bántam, hogy az egész család ott tolong a reptéren.
Szép volt, de azért jó volt újra itthon lenni.
*Még sosem voltam az Ecseri piacon, de nagyjából így képzelem el.
**Szeretném azért büszkén bejelenteni, hogy nem hánykolódtam. Gondolkodtam rajta, szorgalmasan szorongattam az ásványvizes üvegemet, de a birgegyomor kollégiumban edződött: ragaszkodik a kajához, amit egyszer megevett, és azt nem adja vissza.
